NST

"A legforróbb hely a pokolban azoknak van lefoglalva, akik az erkölcsi válság idején megőrizték semlegességüket" – írja Dante, és ilyen kellemetlen helyre mi nem szeretnénk elszegődni még portásnak sem.

A lila ötven árnyalatára rugdosott sztárok örökös szimbóluma lesz a Maradona-Gentile párharc az 1982-es vébéről. 

Claudio Gentile és Gaetano Scirea a kor legfélelmetesebb védőpárosa volt. Gentile intézte a piszkos munkát, Scirea viszont Nesta-féle eleganciával oldotta meg a feladatait. Ehhez azonban Gentile hentes-mészáros akciói elengedhetetlenek voltak.

Az emberfogást természetesen az olaszok találták ki: Vittorio Pozzo már az 1930-as évek elején alkalmazta. A taktikai húzás több volt puszta eszköznél; inkább jel, hogy a futball már nemcsak a saját játékunk kidolgozásáról, hanem az ellenfél megállításáról is szól.

1934-ben az osztrák Wundermannschaft az olaszokkal játszott elődöntőt a világbajnokságon, Pozzo akkor Montit akasztotta az osztrákok legnagyobb sztárjának, Sindelarnak a nyakába, akinek így momentuma is alig akadt a meccsen.

Az edzők hamar beleuntak abba, hogy jól cselező, technikás középcsatárukat szoros emberfogással könnyedén leveszi a pályáról az ellenfél megtermett középfedezete. Ennek következtében megváltozott a középcsatár prototípusa: az edzők ekkor kezdtek faltörő kosokra hasonlító centerekben gondolkodni, és Angliában a mai napig a középcsatárnak ezt a típusát tekintik a klasszikus kilencesnek.

Az 1954-es vb-döntőben Sepp Herberger utasítására Horst Eckel tekeredett húsevő indaként Hidegkuti köré, így a visszavont centerjátéka pont úgy nem érvényesült, mint húsz évvel korábban Sindelaré.

Az 1950-es évek végén aztán a brazil Zezé Moreira vezette be a zónavédekezést a futballban. Az evolúciós lépcsőfoknak komoly morális töltete is volt: a brazilok egyszerűen idegenkedtek a jelenségtől, az egyén korlátozásától, egy védőjátékos feláldozásától.

Hasonlóan gondolkodott az orosz taktikai zseni, Viktor Maszlov is, aki az 1960-as években a zónavédekezést letámadással ötvözte: így született meg a 4-4-2 és a modern futball. "Az emberfogás megalázó, lealacsonyító és morális szempontból is megkérdőjelezhető" – vélte Maszlov.

Az 1970-es évek közepén, Maradona karrierjének kezdetén azonban a letámadás még messze nem volt olyan hatékony, mint a modern futballban. A játékosok nagyjából 5000 métert futottak egy meccsen, azt is jóval kevesebb sprinttel, mint manapság. Ezt a fajta letámadást pedig Maradona úgy játszotta ki, ahogy akarta. Fürdött, lubickolt.

Az 1980-as évek elején aztán a söprögetővel és két emberfogóval játszott 4-3-3 kezdte átvenni a hatalmat a futballban. És Maradona szenvedni kezdett, az argentin válogatott a második csoportkört nem élte túl a tornán, ő maga pedig a meccset is alig.

Gentile két napig készült a Maradona elleni meccsre. Videókat nézett naphosszat, elemezte ellenfele mozgását, cseleit, labdaátvételeit. Végül arra a következtetésre jutott, hogy csak úgy állíthatja meg, ha szinte semennyi időt nem hagy Maradonának a labdával. Meg kell előzni, ha az nem megy, fel kell rúgni. A meccsen végül összesen 23 alkalommal szabálytalankodott ellene, Olaszország pedig 2-1-re nyert.

"A futball nem balerináknak való" – intézte el egy vállrándítással Gentile a bírálatokat. A brazilok ellen Zicóval játszotta el ugyanezt, még a mezét is leszaggatta róla. És megint nyertek, ezúttal 3-2-re.
 

A németek elleni döntőben aztán Pierre Littbarskinak mutatta meg, hol lakik az Úristen, ráadásul az olaszok vezető találatánál Gentile adta a gólpasszt is.

A vb-t az olaszok nyerték, a torna gólkirálya Paolo Rossi lett, de ez sosem sikerült volna Gentile nélkül, a győzelem pedig – a futballban is – mindent szentesít. Gentilét egyébként pályafutása alatt sosem állították ki egyetlen durva belépője miatt sem.

Négy évvel később, az 1986-os vb-re az emberfogás helyét ismét a területvédekezés vette át, Maradona pedig egy középszerű csapat élén is a vb-címig menetelt.

Brazíliában Messire vár ugyanez a feladat, és ez volt Neymar sorsa is – bár a brazil válogatottat nyilvánvaló hiányosságai ellenére is nehéz középszerűnek nevezni. Juan Zuniga tarolása után neki már biztos nem fog sikerülni.

A Neymar-vadászat nem egyedi jelenség. Ha megnézzük, kivel szemben szabálytalankodtak legtöbbször a vb-n, egyértelműen a kulcsembereket kapjuk meg. Közülük már csak Robben és Campbell van versenyben, a többieket így vagy úgy már kiiktatták.
 

Az emberfogás ugyan eltűnt a futballból, és a játékosokat is jobban védik, mint korábban. Viszont a faultok gyakorlatilag súlytalanná váltak, a játék természetes részének tekintjük a taktikai szabálytalanságokat. Zuniga még egy sárgát sem kapott.

A futball nagy evolúció közül több is a szabálymódosításoknak, és nem a taktikai zseniknek köszönhető. Az elmúlt 100 évben szinte minden létező taktikai formációt láttunk már, ezen a területen – külső hatás nélkül – túl sok mozgástér nem maradt.

A futball új kiugrási pontja a szabálytalanságok megítélése és szankcionálása lehet. És ahogy a futballban szinte minden ciklikus, nem elképzelhetetlen, hogy ebben is visszatérünk majd a gyökerekhez, amikor a szándékos szabálytalanság még alantas eszköznek számított. Persze nem morális okokból fog ez bekövetkezni, ha bekövetkezik, de a taktikai szabálytalanságok drasztikus szankcionálása érdekes folyamatokat indítana el: a játékosok visszakapnák a tereket, a játék a gólokat, ami még több nézőt és még több pénzt jelent.

Addig viszont Brazília itt van a kutyaszorítóban, bár előálltak azok a körülmények, amelyekben megbocsátható lenne a vb-cím elmaradása. Neymar kidőlt, a csapatkapitány Thiago Silva eltiltott.

Összességében Neymar sérülését nem kell túlmisztifikálni, de észrevenni kötelező. Arról lehet vitatkozni, hogy mi a labdarúgás legjobb, leghatékonyabb módja, vitatkoznak is rajta vagy százhúsz éve. De senki nem járna rosszul, ha az IFAB, a labdarúgás szabályhozó testülete abban határozottan állást foglalna, hogy a labdarúgásnak nem a győzelem, hanem maga a játék a célja.