Tegnap éjfél körül értem haza a meccsről, leszakadt a fejem. Egyrészt légnyomást kaptam a stadionban, az utolsó 15 perc szó szerint fizikai fájdalmat okozott, fájt a füled az üvöltéstől, mármint a többi szurkolóétól. Nagyon közepes meccs, de elképezstő élmény. Szóval hazaárni, enni valami, megtervezni a következő napot, mindent screenshotolni, lementeni telefonra, hogy wifi nélkül is tudjam az infókat (a wifivel mindenhol csak a baj van, egyébként mivel csak egy adapterem van, vagy a telefon, vagy a fényképezőgép, vagy a laptop örööké merül, én vagyok a menekülő ember, csatlakozótól csatlakozóig), megvenni a jegyet, kaja, zuhany, cikk megírása, és készülni a mai Bogdán-interjúra, hopp, máris 04:50-van, maláj. Reggel csatakos ébredés, úristenelaludtam, janem, sőt még korán van, most már mindegy. Kitalálok-e Melwoodba, gyalog, taxi, busz, mi legyen, végül busz, sima az út, és a bejáratnál bele is futom Ádámba, a sajtósok még be is engednek, fasza. Interjú megvan, Ádám jókat mond, közben töltöm a cuccokat, nézem az órát, indul a vonat. Megy a vonat, töltöm a telefont, de már meg is érkezünk. Az Old Traffordra indulnék, de átesek a National Futball Museumon, holnapra volt tervezve, de mindegy, cseréljünk, a térképen úgy tűnt, ez messzebb van az állomástól, de nem, konkrétan ide hoz a vonat. Az esti meccs előtt még belefére az Old Trafford taxival (talicskával folyik el a pénz), de mindegy, mert a fényképező akksi van soron. Most a múzem büféjében dekkolok, remek, hogy cska a hűtőpilt mellett van csatlakozó, semmi gond, bírom a hideget, és le sem izzadtam a kabát, pulóver, nyakban a fényképező, rommá pakolt laptoptáska, meg egy kis adrenalin mellett. Lassan indulok az Etihadba, Emptyhad, ahogy egy fószer viccelődik itt velem, ahelyett, hogy világosan elmondaná, hogy akkor most hol az a villamos. Remélem, Robinho megvillan az este, hogy ne utazzak hiába.
Kereső
Követők
