NST

2010-ben az akkori címvédő is megpróbálta, akkora perec lett belőle, hogy ihaj. Lippi úgy gondolta, mindenhogyan kutya a csapata, rossz formában is vannak a legjobbjai, tele van hiányposzttal a csapat, így egy dologra tud csak építeni: az összeszokottságra, a közös rutinra, a gördülékeny csapatjátékra. Aztán miután  Új-Zéland és Szlovákia savba mártott tűvel tetoválta Marcello homlokára, hogy „Ez kurva rossz ötlet!”, 2014-ben Del Bosque is belelépett ugyanebbe a folyóba.

Dél-Afrikában is elbukta az első meccsét Spanyolország, de ez azért egészen más történet. Hollandia ugyanis nem legyőzte, hanem félholtra verte, megalázta, beledöngölte a gyepbe, majd az élettelen torzón különböző perverz módon lelte kedvét.

Del Bosque abban bízott, a régi reflexek átlendítik a csapatot a játékosok kora, formája, lelkiállapota és maga a stílus korlátain, de ezen kívül semmit nem tett. Pedig lehetett tudni (az Eb-n pont az olaszok mutatták be a csoportkörben), hogy a háromvédős rendszerben játszó csapatok öt középpályásuknak köszönhetően képesek felvenni a harcot a spanyolokkal, de míg az olaszok Pirlo passzaihoz akartak helyet kiharcolni, addig a hollandok labdaszerzés után azonnal a szélek felé terelték a játékot. Méghozzá általában balra, hiszen a Robben-Blind kettősnek erősen állt a zászló Azpilicueta és Silva ellen, miközben a másik oldalon a Janmaat-Vrij páros eredményesen vette fel a harcot Albával és Iniestával – a spanyol támadások majdnem fele ezen az oldalon futott.

Del Bosque szerintem hátrányban is rosszul döntött. Robben gólja után 9 perccel 4-1-4-1-re rendezte át a csapatát az Alonso-Pedro cserével, ami azt mutatta, hogy semmit nem érzékelt a közelgő tragédiából. Utólag könnyű okosnak lenni, hiszen csak nyerni akart, ehelyett tovább szélesítette a csatornákat a szélvészgyors holland kontrák számára. Talán még ez is belefért volna, ha nem veszítette volna szem elől a tényt, hogy bizonyos kulcsjátékosai egész évben rossz formában futballoztak. Xavinak volt egy fergeteges átadása az első félidőben, de se jó bepassza, se fontos kulcspassza, se pontos hosszú labdája nem volt, ezen kívül egyetlen szerelés, megelőző szerelés vagy felszabadítás nélkül zárta a meccset. Talán ha az ő helyén Koke, vagy egy fél sorral hátrébb Javi Martinez játszik, hatékonyabb lehetett volna a spanyolok játéka.

Lementek kutyába

Nem vagyunk igazságosak, ha csak a spanyolokat kárhoztatjuk, és nem a győztest dicsőítjük. A hollandok tökéletesen ragadták meg a lehetőséget: egyéni zsenialitásban a legjobbak között vannak, a padon pedig a kortárs labdarúgás egyik legnagyobb koponyája ül, ez a kettő pedig már elég volt ahhoz, hogy a spanyolok hibáit ordasul kihasználva szaggassák fecnikre a címvédőt. Robben és Van Persie nem meglepetés, Daley Blind nevét viszont még csak tanulgatjuk. De jó lesz megjegyezni, az eléggé biztos.

Most ott lebeg a kérdés, hogy égnek-e akkorát címvédőként a spanyolok, mint a franciák és az olaszok annak idején. Bízik-e abban Del Bosque, hogy Casillas meccsrutint szerez playstationözésből, Xavi megfiatalodik, Xabi Alonso felgyorsul, Diego Costa pedig teljesen felépül valamilyen isteni közbenjárás hatására? És van-e bármilyen más remény a spanyolok számára, mint a fentiek? Ez alatt azt értjük, készültek-e valami mással a világbajnokságra, vagy pont olyan mélabús beletörődéssel fogadják majd a böllér taglóját, mint elődeik 2002-ben és 2010-ben. Mert most nagyon kéne a B-terv, az látszik.

Újabb klasszikus a láthatáron

Bár Roy apótól nagyjából annyi meglepetés várható, hogy a narancsdzsemet reggelinél lecserélni málnalekvárra, az angol-olasz a másik fél szempontjából nagyon is érdekes lesz. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy az angolok ne verhetnék akár rommá Olaszországot, sőt, pont az a kérdés, hogy milyen olasz csapatot látunk. Mert a kezdőcsapat felét adó Juventust nemzetközi szinten bohócok rugdalták végig a kontinensen, a három milanista a hígfos olasz bajnokság középmezőnyében tengte végig a szezont, Verratti és Cerci pedig nemzetközi szinten rutintalannak számít. Ez alapján akár esélyesnek is nevezhetnénk Angliát, de azért idáig ne menjünk.

Mert közben egyéniségekben, meccset eldöntő képességekben és felkészültségben ez még mindig az Eb-döntős olasz válogatott, ami lehet, hogy idén is lassan kezdi majd a tornát, de aztán mehet akármeddig. És az akármeddig alatt azt értem, hogy akármeddig. 

Fogd meg, és nyersz!

Abban megegyeznek a felek, hogy ezt a meccset fontosabb nem elveszíteni, mint megnyerni. A reaktív játék valószínűleg az angolokra lesz inkább jellemző, Roy két fontos dolgot forgat a fejében: az egyik a középre tömörülve védekezés és a labdák megtartása, a másik Pirlo kikapcsolása. Azt már láttuk az Eb-n, hogy Rooney nem képes megoldani a feladatot, úgyhogy valószínűleg Welbeck játszik majd a 4-2-3-1 közepén, és az ő feladata lesz Pirlo őrzése, Rooney pedig megy ki a bal oldalra. Ha így lesz, a középpályás tusakodást a Montolivo sérülésével óriási esélyt kapó Verratinak kell majd feloldania, méghozzá úgy, hogy nem kisebb név liheg a fülébe, mint Steven Gerrard. Ez, és a Pirlo-Welbeck a két kulcspárharc, aki itt győz, és van olyan szándéka, az nyer.

Uruguaynál természetesen az a kérdés, játszik-e Suárez Costa Rica ellen, vagy a két fontosabb(nak tűnő) meccsre tartalékolják az összedrótozott fenomént. Szerintem ezt nélküle is hozniuk kellene, és egyből a pole-ból lehetne várni a vélhetően ikszelő angol-olasz páros tagjait.

Görögország nekem tetszett a románok elleni pótselejtezőben, de ez itt egy másik kávéház, ráadásul a jelentős Serie A-kontingens miatt közelebb is állnak hozzám a kolumbiaiak. Aki nem néz calciót, az nagyon figyeljen Cuadradóra, mert a csávó szeptembertől valami nagycsapatban játszik majd, az fix. Jut meccs hajnalra is, igazi keménységpróba, hogy ki marad fenn az Elefántcsontpart-Japán meccs miatt reggel 5-ig.