NST

[Hangot a jobb alsó sarokban tudtok kapcsolni]

Nem szoktam átposztolni a cikkeket, ez most mégis kivétel, mert olyan a téma, hogy a kommentek között sok érdekes szempont bukkanhat elő, a 2014-es történések fényében pedig a kérdés emésztőbb, mint valaha.

Miért épp a futball?

Sporttársak, véreink!

Az egyetlen, a megunhatatlan, a csodálatos Karim Benzema Christmas Song legyen veletek jövőre is, mi itt leszünk, és mivel ennél bágyadtabbak már nem lehetnénk, jövőre felkapaszkodunk a tabellán, ahogy azt október végére ígértük.  Addig is, erőt, egészséget mindannyiótoknak!

Valószínűleg a legrégebbi fennmaradt filmfelvétel: 1898. szeptember 24.

Itt az ideje, hogy érdemben beszéljünk a futballról, elhagyva a közhelyeket és a mítoszokat. A Számháború című könyvnek beszédes az alcíme: "Miért van minden másképp a fociban, mint ahogy gondoltad?" Ha nincs is minden másképp, nagyon sok dolog tényleg másképp van.

[A könyvbemutatóra ma este 19.00-s kezdéssel kerül sor a Grundon, a Számháború kapcsán előadást tart Késedi Gábor, a magyar labdarúgó-válogatott videoelemzője, szeretettel várunk benneteket]

Ezzel a nem szar jelenettel indult a hétvégi dömping. 

Amikor utoljára posztoltunk, még ilyen mezekben rohangáltak a BL-ben.

[disclaimer: a regisztrációk sorsüldözöttje, Garcia bőrmester a dobok mögött]

Teljesen egyértelmű, hogy meg fogjuk verni ma a finneket. Szokás szerint lemossuk őket 1-0-ra vagy 2-1-re. Továbbra sem kell azt képzelni persze, hogy játéktudásban jobbak lennénk, mint korábban, viszont azt már képzelni sem kell, hogy ahhoz a kicsi előrelépéshez, amit sokan szeretnénk látni, megvan most minden. A semmiből pedig nagyon egyszerűen lett minden azzal, hogy Dárdai lett a kapitány. Ez egy olyan faszi, akire mindenki büszke lehet, akit eddig amiatt szívattak az okosok, hogy még mindig nézi a válogatott meccseket vagy ne adj Isten kijár rájuk, mint én magam. Az a képesség most rendelkezésre áll, hogy ne kelljen tartanunk a meccs közben semmitől. Nagyon régen néztem végig olyan nyugodtan egy félidőt, mint a románok elleni másodikat. Feröer ellen gáz volt, mert azt még Dárdai sem mérte föl, hogy ezek tényleg jól fociznak. Most az lesz, hogy már a félidőben vezetünk, és végül nagyobb probléma nélkül megtartjuk az előnyt és nyerünk. Jobb nem lesz a magyar foci, mert itthon ugyanaz a vállalhatatlan banda lesz a kerékkötője továbbra is a fejlődésnek, akik az elmúlt évtizedekben, de ha csak a válogatottat nézzük most külön, akkor annak van értelme. Szóval csak a szokásos amúgy, ha rossz, ha jó: Hajrá, magyarok! és most jó.

Ezek mi vagyunk mindannyian, csak öt évtizeddel ezelőtt 

Az Estadio Santiago Bernabéu 1956-ban

Danilo, a Recife hatlövetűje tényleg rászolgált a szállóigére a Goias ellen.

Valami értelmes a hétvégi kommentfogóhoz.

Ma este Közszolgálati Benőnek öltözünk:

Sporttársak, ne felejtsétek, hogy a finnek elleni Eb-selejtezőre már csak szurkolói kártyával lehet bemenni. A háttérről itt olvashattok, a jegyárakról meg itt, ha pedig szeretnétek is futballkártyát, de izibe, akkor kattintsatok ide, és válasszátok az MLSZ-t. 

Egyébként tény, hogy khm, hát nem én vagyok a legmegrögzöttebb NB I-es meccsjáró [viszont szinte az összes válogatott derbin ott voltam az elmúlt tizeniksz évben], de szerintem a legfontosabb kérdés a szurkolói kártyával kapcsolatban az, hogy miért nem tíz éve vezették be, és minden más - mert persze más kérdések is felmerülnek - csak ezután jön. 

Még nem sikerült kifundálni, ide hogyan lóghatnánk be.  

Alig 2 perc van hátra, már javában a hosszabbítás perceiben vagyunk. A brazil harmadik ligás Avai kapusa mindent bevet, hogy szépítsen az álláson, csakhogy ezzel látszólag egyedül van. 3 csapattársa magasról tesz arra, hogy felmenjenek a hosszú kirúgásra, egyikük még lábhoz is kéri a labdát, mintha csak a vasárnapi kávét rendelné ki. Vágner kapus tizenhatot tipeg, bifláz, majd alig 2 másodperc múlva a világ xabialonsói fordulatot vesz.

A bukaresti egy pont csak akkor lesz értékes, ha Feröer ellen is megszerezzük a három pontot! - figyelmeztet a bennünk szunnyadó magyar szakma, ami ugye le van köpve (Hú, de le van!).

[update: azt mondtuk, október közepe felé lesznek újra posztok. nem állunk rosszul ez ügyben, de még olyan veszett jól sem, az biztos, hogy hamarosan újra ringbe szállunk]

Már megint a románok ellen kell játszani. Vannak olyan ismerősök, akikkel sokkal gyakrabban találkozik az ember véletlenül az utcán, mint az indokolt lenne, és mint ahányszor szeretnénk. Románia is ilyen egy ideje, és ebben semmi jó nincsen. Félreértés ne essék, a román válogatott nem jó, sőt inkább rossz európai viszonylatban. A korábbi csapataikhoz képest nincsenek játékosaik. Európában most nagyon kevesen tudnának felsorolni nullánál több román válogatott játékost. Magyart meg főleg. Az a statisztikai adat sem szól persze mellettünk, hogy amióta az eszemet tudom, nem vertük meg Romániát fociban. Szóval a válogatottunk pár óra múlva megint nekivág a feladatnak, hogy legyőzze Romániát nagyon sok év után. A tekintetben semmi nem változott, hogy a játékosaink olyanok amilyenek. Az a kérdés, hogy az az ember, aki körülbelül 30 éve az első olyan magyar ember szövetségi kapitány, akinek van respektje külföldön és van tapasztalata arról a futballról, amit a világon játszanak, át tud-e adni bármi olyat a játékosoknak, amitől azok is tudni fogják ezt.

Azt keresi az UEFA. Kiváló időelbaszó program szórakozás, és nagyszerű mulatság a kezdeményezés, van itt egy csomó gól, amit már rég elfelejtettél, pedighát. Enjoy. 

Juventusban, Chelsea-ben és Unitedben játsszák a nap rangadóit, evégett egy olasz és két angol érdekeltségű képpel sürgölődünk a kommentfogó körül, és bár egyik sem annyira király, mint a nyitókép, de azért mégis.

Valami ilyesmi belső monológ ment le bennem a videó láttán: "Na, már megint egy promó videó a legújabb játékhoz. Ez igen, nem semmi. Komoly ez a meccs hangulat. Hm. Várjál. Mivan? Aztabüdösmindenit." Főszereplőnk a Feyenoord, mely idén egyelőre a holland bajnokság deréktájában fájdalmaskodik és ma este a Standard Liege ellen próbál meg lendületet venni.

Hátha valakit érdekel annak a csapatnak a múltja, amelynek szurkol: képes visszatekintés a Juventus és az Atlético Madrid egymás elleni találkozóiról - az ilyen ügyekre kevésbé fogékonyaknak a hírportálokat ajánlja a Bianconeri blog. 

Az öngóloknak számtalan válfaja van. A kacsazsírral bekent kapuskesztyű esete. A visszafelé romboló védő tehetetlen botlása. A rosszul kivitelezett fejes. A kapkodva, hirtelenjében belekapós csúsztatott fejes. A felszabadításnak szánt, végül bombagólban végződő találat. A lövésbe szerencsétlenül bele-sípcsontozós hátvéd balszerencséje. Olyan viszont, ami Joao Carlosszal, a Boa Esporte kapusával történt, arra eddig nem volt definíció.

Hogy valami értelmet is adjunk a pánerópai kommentfogónak, érdekes képekkel keltjük fel az internet népének érdeklődését. Mostanság úgyis a MU a legforróbb téma, szóval oké, a jobb oldali formát mindenki ismeri, de vajon ki van a balján? Ő egyébéként azt is megadja, nagyjából hol és mikor készült a kép.

"A magyar labdarúgó-válogatott körül kialakult helyzetben az MLSZ-nek állást kellett foglalnia, az állásfoglalás szerint pedig Pintérnek távoznia kell a csapat éléről. Természetesen ha valaki nyolc hónap után távozik, akkor még nagyobb a felelőssége azoknak, akik kinevezték. Ezek közül is az én személyes felelősségem a legnagyobb" - vágott bele meredeken sajtótájékoztatójába Csányi Sándor, aki elmondta, milyen pozitívumai lehetnek Pintér menesztésének, és hogy Dárdai lesz a kapitány, de csak három meccsre, és hogy a váltásnak kisebb volt a kockázata, mintha nem történik semmi. Ügy van már megint, egyenesen ka-pi-tány-kér-dés, ami mindig a legjobb, jövünk majd mi is, most meg kommentfogózunk.

Szóval az van, hogy ezt már két hónappal ezelőtt meg kellett volna írni, csak bíztam a csodában, de legalábbis egy Robbie Keane-duplában. Az élesszemű olvasók előtt nem maradhatott titokban, hogy a blog nem igazán frissül. Ez azért van, mert a gyíkemberek fogságában teljesen elbutultunk a chemtrailtől, a hónunk alatt, a fejünk fölött süvítenek a labdák a való életben, és elöl-hátul kapjuk a gólokat. Viszont az ellen nyomása alatt meg nem törhetünk, így aggódásotokra válaszul azt tudjuk mondani, hogy az NST október 15-ig mintegy fórumként üzemel majd. Teszünk kommentfogót az eseményekhez, posztolunk ilyen kis színes izéket, és talán a válogatott majd komolyabban is megmozdít bennünk valamit. Rendes, ún. komoly posztokra jobbára október közepétől számíthattok, addig pedig meg kell várni, míg most múlik csendesen a gyíkságunk. A BL viszont nem múlik, hanem indul, van megint NST-fantasy is, a kód: 580992-579361.

Azt hiszem, Gellei moldovai veresége volt az utolsó, ami igazán fájt. Azóta is jöttek a lángosok szép számmal, de rinocéroszbőrt növesztettem, már egyik sem érintett meg annyira. Örülni még mindig sokkal jobban szeretek, azokra jobban is emlékszem, amikor valami kellemes történik. Ritkább is, biztos azért. De a megalázó, meg történelmi, meg sorsfordító vereségek már tökre összefolynak, mert egyik sem fordította meg a sorsunkat. Ugyanolyan kilátástalanul szarok vagyunk.

Fú, hát izé, honnan is kezdjük, bennragadtunk az uborkaszezonban, sőt aktivitásunkat tekintve egyenesen uborkává változtunk, de már elmúlt. Oka is van, de az most várhat, mert ma este hivatalosan is bemutatkozik a Pintér-válogatott, az elmúlt harminc év legellentmondásosabb csapata, amellyel csak a kegyetlen óriás, Komora Imre veheti fel a versenyt - neki három meccs jutott szövetségi kapitányként.

Eddig úgy tudtuk, hogy a portugálok Európa braziljai, de - biztos a vb tükrében - Paulo Futre már egy egészen más márkaképet épít az országról, miszerint ők inkább Európa négerei élemedett korban is erős napsugarai lennének a jövőben, ha lehet. Futrénak mindenféleképpen gratulálunk a Joey Tribbiani How Much of a Man am I különdíjhoz, a rózsaszín bugyi és a lila rúzs már édeskevés a kategóriában, a Libidum Fast nevű potencianövelőé a jövő, a kétlábasság már nem is elég a XXI. század futballjában.

Egy labdarúgó kultúra sikerességének alapvető érdeke, hogy időről időre felmérje és megkérdőjelezze saját erősségeit és gyengeségeit. Szerencsésebb - ám ritkább - esetben ez még azelőtt megtörténik, hogy a pályán bizonyosodna be, rossz úton jár egy ország. Ugyanakkor ez mindig nehéz döntés, hiszen a váltás nagyjából egy ciklust elvesz a válogatott életéből.

Florentino Pérez checklistje elég egyszerű. Jelenlegi aranylabdás? Pipa. A világ legdrágább átigazolásai? Pipa. A vb gólkirálya, és egyben legfelkapottabb fiatal tehetsége? Pipa. A világ legjobb edzője? Szubjektív, de mondhatjuk, hogy pipa.

"A következő meccsen, a portugálok ellen mindenképpen nyernünk kell. Játszottunk már velük, meg is vertük őket, igazából el sem tudom képzelni, hogy ne nyerjünk" - tette hozzá [Bobál Dávid] a Honvéd védője.

A nagyszerű Stretford End csodálatos videót ásott elő az internetből, a nem kevésbé nagyszerű Kertész Gábor pedig magyar feliratot is készített hozzá, így indokoltnak tűnt, hogy ellopjuk a cuccot veletek is megosszuk a cuccot, amelyen Van Gaal tart előadást a holland üzleti világ képviselőinek.

Találd meg az összefüggést a sorozat elemei között: Hitzfeld, Bayern München, összeomlás. Guardiola, Barcelona, összeomlás. Benítez, Liverpool, összeomlás. Mourinho, Inter, összeomlás. Ferguson, Manchester United, összeomlás.

Conte, Juventus.

Carlo Ancelotti rosszallással vegyes mélabúval figyeli, amint a forrófejű Zinedine Zidane éppen nem híve a tiki-takának

Azzal futottunk neki, hogy a vb-ket a védelmek nyerik, és hogy nincs igazi esélyese a tornának, egy sem, és oda jutottunk, hogy mégis a legjobb csapat nyert. Közben azért történt ez-az.

Még mindig hét meccset kell nyerni a vb-győzelemhez.

Hét meccset kellett volna nyerni annak, aki vb-döntőt akar játszani, de Hollandiának és Brazíliának csak a hét főbűn jött össze - részben.

[Garcia bőrmester a szavakkal igen, a jelszavakkal nem boldogul. De azért ő mondja]

Tény az, hogy a focivébé valamilyen szinte mindenkit magával ragad. Vannak a magunkfajták, akiknek nebulókorunk óta három szökőév van és egy nem szökő. A három elszökik egy szemvillantás alatt, mert a negyedikben jön a vébé. Vannak, akik úgy ímmel-ámmal nézegetik azért a focit, és egy-egy világverseny alkalmával csatlakoznak a virrasztókhoz. A virrasztók pedig tudnak mindent, persze mindenki máshogy, de mégis mindent tudnak a fociról, az országokról és egyéb kapcsolódó dolgokról. És vannak azok is, akiknek púp a hátán, hogy a barátaik egy fesztiválon meccset akarnak nézni, ezért nem mennek el arra a koncertre, amire egyébként sem mennének. Ezt a harmadik réteget nem érdekli a vébé, nem szereti, hogy van, csak kénytelen elfogadni, mert teljesen körülötte van. Virrasztóként, elvileg kezemben a lámpással, feladatomnak érzem megvilágítani, hogy hogyan lehet rossz egy argentin-holland elődöntő. Megmagyarázni, hogy jó volt, nem lehet, mert objektíve rossz volt. Azt viszont vélni tudom, hogy az talán érdekes lehet, amit most írok, bár még nincs meg végig, de az még ráér.

Ritkán adatik meg, hogy az ember szánakozva nézze az egyik csapatot egy világbajnokság elődöntőjében (ez minden idők legsúlyosabb elődöntős kudarca, Uruguay is csak hatot vert a jugóknak az első tornán), de az utóbbi időben azért kicsit hozzászokhattunk, milyen érzés, amikor a szemünk láttára íródik futballtörténelem.

Németország az esélyeknek megfelelően, de roppant meglepő különbséggel tudatosította mindenkiben, hogy Motsching sr., a brazilbuzi sportszerkesztő nem a levegőbe beszélt, amikor azt írta, "ironikus, hogy Brazília pont a saját rendezésű világbajnokságra kénytelen az elmúlt 30 év leggyengébb válogatottját delegálni." Hét dolgot fogunk most kiemelni a történelmi szőnyegbombázásból.

[A mikrofonnál a nagyszerű Garcia bőrmester] Egy átlagos munkanap után, kicsit nehéz gyermeki várakozással tekinteni a közelgő elődöntőre, de lassan vissza kell költözni szellemileg Brazíliába. Van még egy pár óra addig az elődöntőig, ami szerintünk az előzetesen két legnagyobb esélyesnek számító válogatott között zajlik majd.

"A legforróbb hely a pokolban azoknak van lefoglalva, akik az erkölcsi válság idején megőrizték semlegességüket" - írja Dante, és ilyen kellemetlen helyre mi nem szeretnénk elszegődni még portásnak sem.

Mielőtt belebusonganánk, milyen rohadt gyorsan elszaladt a vébé jelentős része (már ami a meccsek számát illeti), gyorsan forduljunk arccal a negyeddöntők felé, ahova ugyan nem azok jutottak be, akiket vártunk, de ne tagadjuk: aki itt van, jogosan van itt (kivéve Argentínát és Brazíliát, de ezeken most lépjünk túl nagyvonalúan).

A negyeddöntők nem csak csapatok, hanem játékosok párharcai is lesznek. Utóbbiak közül szemeltünk most ki nektek hetet szíves emésztgetésre.

[A Nagyszerű Dino Vercotti sorait olvashatjátok!] Az 1986-os mexikói vébé két elődöntője idén a negyeddöntőben ismétlődik meg: az akkori német-francia mellett argentin-belga meccsre is sor került a négy között. Prémiumok, kapus által diktált taktika, megfoghatatlan Maradona - 1986. június 25., Mexikóváros.

[A Nagyszerű Dino Vercotti sorait olvashatjátok!] Csodálatos dolog, amikor Costa Rica a legjobb nyolc közé jut, vagy amikor a szimpatikus kameruniak majdnem kiütik az angolokat - de a klasszikus párharcoknál nincs jobb szórakozás. A brazíliai torna negyeddöntőjében összejött az a meccs, amelynek nagyon súlyos vébémúltja van: a 80-as évek két világeseményének fényét is megemelte a német-francia párharc, amelynek első, 1982-es fejezete minden idők egyik legizgalmasabb futballmérkőzéseként vonult be a történelembe: Schumacher-Battiston összecsapása, a hosszabbításban megszerzett kétgólos francia előny elolvadása generációk számára meghatározó emlékeket ébreszt. Négy évvel később (szintén az elődöntőben) találkoztak ismét - most erre a meccsre tekintünk vissza.

A mutatott játék vagy a sztereotípiák? A nagy egyéniségek vagy a harmonikus egységben surrogó fogaskerekek? Megvan a negyeddöntők párosítása, kényszeresen sorrendbe kell rakni a válogatottakat. Kicsit a sorsolás és a nevek, nagyon az eddig látottak alapján, de főleg szubjektíven és félkomolyan, persze a legteljesebb szakmai igényesség mellett. Power Ranking.

Összeszokatlanabbak vagyunk, mint egy garázsbanda. Eltűnt egy posztunk az éterben, pedig ennél jobban nem is mutathatta volna magát, így most reblogoljuk saját magunk, Garcia bőrmester csapott/gabalyodott a húrok közé.

Akkor nem tudjuk, mi van, de az biztos, hogy eddig minden csoportgyőztes behúzta a nyolcaddöntőjét, Belgium ülhet a szamárpadba, ha nem verik el az amcsikat. Lett volna ma is posztunk, de lábtörésünk volt, megmagyarázhatatlan eltűnések, költözés, meg ilyenek, egy új kommentfogóval tér belénk vissza az élet, hogy a Rodriguezék alatt nem legyen háromszázcsilliárd komment, amitől összeomlik az internet maga. Holnaptól megint üzemi hőfokon dorombolunk. 

Bal láb, kapáslövés, Rodriguez. És Garcia bőrmester. Az a közös bennük, hogy utóbbi hajlott kora ellenére annyira penge szellemileg, hogy felidézte az előbbieket 2002-ből, 2006-ból és (ez nem nagy kunszt) 2014-ből. Hajtás után három baszomnagy gól három nemzet három Rodriguezétől, mindhárom ballal, mindhárom kapásból. Idesüss.

Ez egy olyan világbajnokság, ahol a rengeteg meglepetés között olyanokat találunk, mint hogy a csoportkör után elindul hazafelé a két legutóbbi vébé győztese, az angol sajtó sztoikus nyugalommal fogadja csapata kiesését, az afrikaiak a harcosságuk helyett a kufárságukkal tűnnek csak ki, és Capello egymás után két tornán ég rommá aktuális csapatával. Természetes, hogy már a csoportkör tele volt olyan sorsfordító pillanatokkal, amikre feltétlenül érdemesnek tűnik egy posztot áldozni.

Jöjjön a csoportkör hét legsokkolóbb pillanata.

Nem mondanám, hogy felfedezettek ezek, hiszen egyrészt már felfedezték őket, ha egyszer itt vannak a világbajnokságon, másrészt van köztük olyan, aki már simán _household name a világ minden háztartásában. Inkább olyan játékosokból csinálunk egy szokásos hetes listát, akik a világbajnokság után iszonyatos összegért fognak gazdát cserélni.

Mondjuk gyorsan rácáfolunk erre is.

Két gyenge, egy sima és egy drámai meccsen dőltek el a C és a D csoport továbbjutói. Az olaszok játékvezetői segítséggel, de megérdemelten pottyantak ki, azonban sokkal inkább Suarez harapására és a görögök győzelmére emlékezünk majd, ha 2014. június 24-ét kell előbányásznunk emlékeink közül.

Vágod, heten, mint a gonoszok… B. Nagy Mária, és most meg ugye hét valamit kell írni, bruhaha! Nem hiszem el, ez valami hatalmas!

Bár nem vitás, hogy ez minden idők egyik (ha nem A) legjobb vébéje, azért néha a gránitkemény suttyóság is megmutatja rút pofáját Brazíliában. Tegnap éppen Ante Rebic agyára borult köd, de volt itt már taposás, agyatlan tahófault, és természetesen néhány arcpirító, már-már szándékosnak tűnő játékvezetői pofátlanság is. Jöjjenek a rossz arcok, bunkók, szemétládák és úgy általában a vébé gonoszai. (Sajnos a blogmotor nem kezel GIF-et, de a linkeket elrejtettük a posztban, rájuk kattintva megnyílnak új lapon)

Sylvester Stallonénak ugyan semmi köze a világbajnoksághoz, de ő is tutira hulla lenne, ha labda nélkül kellene középcsatárt játsznia, vagy Gerrard és Henderson készítené elő az uruguayi túszszabadítás tervét. Képekben a második kör, nagyérdemű szakértés, móka-kacagás és nagypapás cöccögés jól megfér egymás mellett.

Az első kezembe eső tárgy, amit hozzá tudok csapni a mai meccsekhez egy egész pofás Ignasevics-interjú, de amúgy az első holtpontunkkal küzdünk a vébén. A kommentfogóba be tudunk még csempészni egy élő linket Hodgson és Gerrard első sajtótájékoztatójáról, mármint a kiesés óta most szólalnak meg először. Kecsegtető lehet, hogy az úgynevezett kiscsapatok meccsei sem voltak eddig rosszak, ha viszont mégsem így lesz, akkor az eddig látottak alapján a vb legrosszabb meccse lehet az Algéria-Dél-Korea. Este jó lenne, ha Ronaldo nem tenné tönkre a térdét, mert értjük ugyan, hogy vébé, de pár évig még játszogatnia kéne máshol is. 

csin (csín, csinn, csínn) 1933: ~ (NS. I. 1: 7); 1937: „A »~« valóban nem faultot jelent. A helyes új magyar sportkifejezés. »csinn«. Hangutánzó szó, … nem új kifejezés. „Csinba menni” – ezt nem használjuk … „Csinnbe küldeni” – ez előfordul … a labdát az ellenféllel kb. egyidőben éri el, tehát összeütközik” (NS. IX. 7: 3); 1939: „Egy kis csinn” (KS. VIII. 1: 3); „néhány kiadós csínn” (XI. 21: 2); 1969: „csínbe megy” egy labdáért” (Ns. I. 9: 3); „A csehszlovák válogatott elleni mérkőzésen csinbe rúgtam” (I. 20: 2); „A fedezet hozzászokott az ütközésekhez. Mindig belemegy a ~be, mert ez a dolga. Vállalja most is az összecsapást” (VII. 21: 3). Sportnyelvtörténeti szótár (Akadémiai Kiadó, 1971).

Annak ellenére, hogy Anglia már csütörtökön elszenvedte második vereségét, kiesnie csak péntek délután sikerült, ráadásul Costa Rica nem csak az angolokat ejtette ki, hanem az olaszokat is rendesen beparáztatta, Az E-csoportban szintén tisztult a kép, hiszen Svájc elgázolása után a franciákat már csak az igen jól felkészült Matematika csapata ejtheti ki, ahogy Hondurast is csak ők segíthetik tovább. Vébé-naplónk hétvégi számában orálisan fixáljuk Luis Suarezt és megemlékezünk a tegnapi nap fontosabb eseményeiről.

* Bruhaha, mesterlövész! Érteed! Mer van az a film, tudod, meg ez olyan, mintha a csatárokra vonatkozna. Hahaha, óriási! Mesterlövéhéhéész!

A vb-gólkirályság kategóriája legfaszább titulusa. A BL-, vagy mondjuk egy bajnokság gólkirályára két év múlva senki nem emlékszik, a világbajnokság legjobb góllövője viszont böhömnagy betűkkel beírja magát a labdarúgás történetébe. Olyan figurák mellé, mint Kocsis Kocka, Just Fontaine, vagy éppen Ronaldo, aki ezt (is) egy szinttel feljebb emelte, és jelen pillanatban a vébék történetének legeredményesebb játékosa.

Itt van ugyan a vébén elsőszámú kihívója, de amikor Müllert 4-0-nál lecserélte a fikagörgető, és Podolskit küldte be a helyére, akkor egyszerre két dolog történt. Motsching kirohant a kertbe, és leharapta egy mókus fejét, Klose pedig rájött, hogy nem fogja behozni a pókharapó zsenit az összesített vb-rangsorban. De maradjunk most egy kicsit Brazíliában, és nézzük, kik harcolnak majd a gólkirályi címért. Ők heten.

Szegény angoloknak nemcsak a saját kapusaiktól kell rettegniük, de az ellenfél kirúgásainál is.

A Maracana bejárata előtt óriási szobor áll. A szobor Bellinit, az 1958-as brazil válogatott csapatkapitányát ábrázolja: megdicsőült ábrázattal áll a talapzaton és a Rimet Kupát emeli a magasba. Maga a talapzat már 1950-ben elkészült. Úgy volt, hogy Ademir alakja kerül oda. Nem került, a talapzat még nyolc évig üres maradt. Szerda este óta - ha szimbolikusan is - újra üresen áll, a bajnok megint elesett a Maracanában.

Itt volt már az ideje, hogy egy teljes játéknap a kapusokról szóljon. Volt már bírózós, csatározós, hátvédezős, visszavont deep lying registás (pirlós) nap, most végre a kapusoké volt a főszerep - bár ettől Akinfejev minden bizonnyal szívesen eltekintett volna.

A zinternet mai sztárja nem más, mint egy lejárt szerződésű, de a híresztelésekkel ellentétben nem hatujjú kapus, aki egészen elképesztő teljesítménnyel döfött bele egyet a bírózás rémétől menekülni próbáló brazilokba. Most meg az van, hogy Brazíliának alsó hangon egy hétig azt kell hallgatnia, hogy "már a horvátok ellen is csak a bíróknak köszönhette."

A stílusnak - vagyis annak, amilyennek látjuk egy adott csapat játékát - a legfontosabb építőeleme a játékkoncepció, a taktika, a játékrendszer és az ezekhez szükséges stílustechnika. A stílus megszabja a kiválasztási szisztémát, a játékosok képzését, és az ebből a rendszerből kikerülő válogatott játékának a képét. A stílus egyben identitást is ad egy csapatnak, országnak, és megmutatja, az adott nép hogyan gondol a futballra, milyen játékot tart célszerűnek. Ezért van az, hogy bár a világon mindenhová az angolok juttatták el a labdarúgást, stílust tekintve tulajdonképpen senki sem futballozik úgy, mint ők. A stílus tehát a játékfelfogás, a kultúra képi megjelenítődése a pályán. Hagyományosan öt alapvető futballkultúrát különböztetünk meg: az angolt, a dél-amerikait, az olaszt, az oroszt és a Duna mentit.

Bemutatkozott a teljes E-csoport, az egyik végső győzelemre komoly eséllyel pályázó dél-amerikai csapat, meg a magyar bajnokság összes reprezentánsa is. Meglepetés még kicsi sem született, azonban a gólvonal-technológia első értelmes munkája miatt mégis részesei lehettünk egy aprócska focitörténelemnek.Vb-naplónk az eddigi legkevesebb izgalmat hozó nap összefoglalójával és egy európai rangadót is tartogató nap beharangozójával jelentkezik.

Mindenképpen azzal kell kezdeni, hogy eddig mocskosul jó ez a világbajnokság - kezdi mindenképp ezzel Garcia bőrmester, én magam csak iparosként posztolom, amit kézhez kaptam, szóval a továbbiakban az ő posztját olvassátok.

Sohasem rossz, ha éppen vébé van, de az eddigi nyolc meccs egy hosszan tartó erotikus masszázs, folyamatos boldog véggel. Az a szakasz van, amikor bemutatkoznak a csapatok, bemutatkoznak az új mezek és egyébként az újítások. Ez a legjobb része a világbajnokságoknak, ez még az eleje, messze van a vége, és mindenki tudja, hogy még körülbelül egy hónapig a legtöbb munkavállaló fejben Brazíliában van. Van ez a kamera, ami ha kell, ha nem megmutatja, hogy átjutott a labda a gólvonalon és a világ számára is ismertté vált az ősi brazil vonalfújó rendszer a szabadrúgásoknál. Szórakoztató is meg komoly is a rendezvény egyszerre, már megint csak egy dolog hiányzik, hogy valóban szurkolhassunk, de ezt meg már kezdjük megszokni. A tegnapi játéknap is parádé volt. Volt szerethető kiscsapat, volt rangadó, volt kolumbiai tánc és bölcs, öreg Drogba szakállal, hogy ne kelljen magyarázni, miért nézik az emberek tömegesen a focit. Azt hiszem, mondhat bárki bármit főleg olyanokat, hogy majd ki lesznek itt facsarva a játékosok, meg azt, hogy mára már a Bajnokok Ligája a legfontosabb és a klubok, az a dolog, amiért kitalálták, hogy legyenek focimeccsek, a világbajnokságon jön ki leginkább. Ez érdekel mindenkit a legjobban és kész.

2010-ben az akkori címvédő is megpróbálta, akkora perec lett belőle, hogy ihaj. Lippi úgy gondolta, mindenhogyan kutya a csapata, rossz formában is vannak a legjobbjai, tele van hiányposzttal a csapat, így egy dologra tud csak építeni: az összeszokottságra, a közös rutinra, a gördülékeny csapatjátékra. Aztán miután Új-Zéland és Szlovákia savba mártott tűvel tetoválta Marcello homlokára, hogy "Ez kurva rossz ötlet!", 2014-ben Del Bosque is belelépett ugyanebbe a folyóba.

A cím nem azt jelenti, hogy a végső győzelemre is esélyesek csapatok bemutatása következik, sőt mindegyikük deficites valahol, de hát az embert és a futballcsapatokat is a hibáik teszik érdekessé. Szubjektív lista a kedélyborzoló csapatokról.

85. születésnapján emlékeztünk utoljára az Aranycsapat kapusára, akit mindig a nála kisebbek ítéltek meg. Isten nyugosztaljon, Gyula bácsi, ezt a lövést te sem védhetted. 

Őszintén szólva nem nagyon szeretem a horvátokat. Az országuk szép, de az ott élő emberek miatt nem sűrűn fordulok meg arra (hasonló okból nem jártam még Párizsban sem), így a csapataikat sem nagyon kedvelem. A legritkább esetben fordul elő, hogy szurkolni tudok a horvátoknak. Annyira ritka, hogy pontosan fel tudom idézni nagyjából az összes ilyen esetet: egyszer szurkoltam a Badel Zagrebnek, amikor százharmincadszor is kikaptak a kézilabda BL-döntőben a Barcától, drukkoltam Kukocéknak, hogy verjék meg az amerikaiakat, és szerettem a 90-es vébén a jugókat. Ja, és bírom Király Andrist. Nagyjából ennyi.

Az NST-fantasy visszatért! Mutasd meg a madridistáknak, hogy jobban értesz a futballhoz! Szurkolj te is, hogy Henrik ne szarja le két forduló után! Ezzel a felvezetővel érkezett a bloggerek levlistájára a felhívás, amit most kiszélesítünk, a győztest pedig megkecsegtetjük a Nagy focitripla igaz történetével, illetve a Futballforradalmak egy példányával, vagyis a két csodás kiadvány közül választhat egy kedvére valót.

Egy kiállításról szól a cím, még pontosabban arról, hogy néhány embert hitt valamiben, amiben hinni érdemes, hogy össze tudnak hozni egy színvonalas dolgot, amivel örömet szerezhetnek másoknak és persze maguknak is. Nem múltba merengés, meg fájdalmas jajkiáltás, csak emlék egy emberről, Kozák Lajos fotóművészről, és egy korról, amikor még tudtunk focizni. Hogy miért tudtunk, és hogy ezzel hol volt a helyünk a világban, arról is szól a kiállítás, amelynek az NST is részese, tartalmi támogatója és klasszikus értelemben vett elvtársa. 

Minden mást megtudhattok ebből a cikkből, reméljük, sokan megnézitek, mi csak ajánlani tudjuk, és ajánljuk is: június 12-től két hónapon keresztül látogatható a Millenáris Parkban. 

Mostantól akkor ránkszakad a vb, és mi is visszatérhetünk oda, ahonnan indultunk. Még tán posztok is lesznek. 

Néhány hete már beharangoztuk a világ legcsodálatosabb futballkönyvét, amit azzal igyekszünk megfejelni, hogy meghívtuk Magyarországra a szerzőt, Jonathan Wilsont, akit gólra törően csak a sportújságírás Zinedine Zidane-jaként tudunk bemutatni. Ennél már csak az jobb hír, hogy el is jön, így hát olvasók, kommentelők, nethuszárok, skalpvadászok, szotyolaárusok, maláj táncoslányok, B-közepek, jegyüzérek, játékosügynökök és önmagukat megnevezni nem kívánó befektetői csoportok jelentkezését várjuk az eseményre; robbanékony családapák és a sarki dühöngő suhancai nálunk egyaránt megtalálják a számításukat. Részletek tovább után, csak serényen, sporttársak, csak serényen!

A Real Madrid 2014-ben végül ismét felért a csúcsra, és megszerezte 10. BEK/BL-győzelmét. Az Atlético majdnem hazaért az egész szezonban látott tökéletes védekezésével, de az utolsó meccsre felélték saját magukat. Különös tragédia mindebben, hogy ha Diego Costa, aki szinte egymaga cipelte eddig a csapatot, nem lép feleslegesen pályára a döntőben, akkor a meccs végén Simeonénak maradt volna egy frissítő/időhúzó cseréje, és talán minden másként alakul. Ehelyett egy másik csere, Marcelo és Isco pályára lépése hozott döntő fordulatot a meccsben.

Annyira szánalmasan kispolgári, hogy most mindenki az Atlétit szopkodja, mert felfedezni véli benne a legkisebb királyfit, aki már félre is libbentette a sárkány bugyiját, és ott fekszik mögötte a lemészárolt királylány. Vagy valami ilyesmi.

Pedig ha a szívünkre tesszük a kezünket, igazából mindannyian azt szeretnénk, ha Ronaldo, Bale és Casillas járja a sámánpogót a tésztaképű Platini díszpáholya előtt. A görögök Eb-győzelmének sem örült a kutya sem, a Monaco és a Leverkusen döntőjére meg nem is emlékszik már senki. Egyszerűen az van, hogy megszoktunk bizonyos arcokat a pódiumon, és ha nem Bujtor István Bud Spencer magyar hangja, már kapcsolunk is el. Kár tagadni.

Garcia bőrmester gondolatai következnek.

Igazából szombatra nem is lehet más, mint hogy Hajrá, Atlético! Ez nem az a fajta hajrá, hogy na, szegény kiscsapatnak van végre valami keresnivalója a nagyok között, mint mondjuk a Chelsea esetében történt, amikor lett pénzük és kivakaróztak a Boltonok és Fulhamek közegéből. Az Atlético Madrid a hagyományos értelemben vett nagycsapat, értsd megvolt gombfociban is, tehát mindig is létezett.

Európai mércével mérve mindig is tényező volt, csak a lehető legbalfaszabb módon sikerült eljárnia az esetek többségében. Hozzátéve, hogy a Real Madrid és a Barcelona elég terebélyes árnyékot vet a többi spanyolországi csapatra, amiből nagyon nehéz kilépni. Időszakonként van egy Valencia vagy egy Sevilla vagy Bilbao, akik odakerülnek, de nehéz. Kell hozzá valami hirtelen hozzáadott érték, ami válasz a legbefolyásosabb klubok lépéseire. Itt a válasz az, hogy látjátok arcok, kimegyünk tizenegyen és addig kergetjük a labdát és az ellenfelet, amíg nekünk lesz igazunk. Az Atléticóra nincs valódi ellenszer, mert annyival semelyik csapat sem ügyesebb náluk, hogy a fizikai erejüket és koncentrációjukat egy az egyben lenyomja.

Szóval ez a BL-szezon mindenképpen kuriózum a végét tekintve, ha a Real nyer azért mert egy évtizednyi vergődés után leesik nekik valami, ha pedig az Atlético, akkor azért mert akkor meg létezik a szakmának az az eredeti vonala, hogy a játékosokra jól kitalált taktika mindent visz. Hajrá, Atlético!

A poszt előzménye az Origón jelent meg, és a BL-döntő esélyeit taglalja, itt már csak a végkifejlet tárulkozik fel egy saját videoelemzés formájában. Nagyon röviden összefoglalva azt vizsgáltuk, mitől ilyen hatékony az Atlético Madrid védekezése, mi Simeone meccsstratégiája a Real Madrid ellen. 

1) Letámadás, hogy a Realnak fel kelljen emelni a labdát

2) A középpálya közepének folyamatos uralása

3) Az ellenfél szélső támadónak leduplázása

4) Labdaszerzés után kontra

5) Labdavesztést követően azonnal visszatámadás

Ez persze nem jelenti azt, hogy szombat este is ez lesz a taktika, de ez a BL-döntő legvalószínűbb forgatókönyve. 

A Barcelona-Atlético Madrid utóéletét egy vendégposzttal zárjuk, amit attól a Heiszler Ákostól kaptunk, aki a helyszínen drukkolta/tombolta/szomorkodta végig az összecsapást, és aki nem az Atlétcio Madrid bajnoki címe miatt utazott ki, mint az kiderül. A posztot köszönjük, Ákosé a szó.

Két isteni pillanat volt szombat este a Camp Nouban, ahol a Barcelona elvesztette, az Atletico Madrid megnyerte a spanyol bajnokságot. Az egyik, amikor Alexis Sanchez lábát elhagyta a labda, hogy aztán a nagyszerű Thibault Courtois bal keze, valamint a két kapufa találkozása közötti helyen, amely semmiképp nem volt nagyobb, mint egy futball-labda, becsapódjon; a másik, amikor a bíró lefújta a meccset, és a Barcelona közönsége senkitől - így egymástól sem - vezérelve spontán tapsban tört ki. A taps tisztelgett az Atléti kivételes teljesítménye előtt a nálánál háromszor nagyobb költségvetésű csapatok megelőzésével, és egyúttal tisztelgett mindaz előtt, ami az FC Barcelona: tisztesség, méltóság, nagyság és legelsősorban hit a saját erőben.

Az előző posztunk végén jeleztük, hogy nem egyértelmű a helyzet a Barcelona-Atlético Madrid bajnoki döntőn esett Messi-gól ügyében, emiatt kikértük Bede Ferenc, egykori nemzetközi labdarúgó-játékvezető szakmai állásfoglalását. Emlékeztetőül a videó még egyszer:

A lesekről való vitatkozás a futball egyetemes része, de általában néhány nap alatt kifulladnak a viták. A Barcelona-Atlético madrid meccs kapcsán viszont talán egy komplett bajnokságról döntött az, hogy a játékvezető nem adta meg Messi gólját. De vajon jól döntött a spori? Szabályértelmezés.

Na jó, nem, de ez volt a legjobb komment, amit Puyol visszavonulása kapcsán olvastam. A klub ma videóban búcsúzik el a vezértől, de nem ilyen hiperlassítós hatásvadászban, hanem olyan igaziban, ami jelent is valamit. Giggs, Zanetti, Puyol, alig maradt már igazi-igazi focista a futballban, ami nem feltétlenül baj, de azért kicsit szomorú. A videó viszont príma, különösen a felütés a kamaszodó Puyollal, aki majd elsüllyed, mikor szembedicsérik, és félhülye mosollyal bólogat, hogy igen-igen, én vagyok az.

Aaron Ramsey ugyan kimaradt az angolok vb-keretéből, de ezzel csak a celebek nyugodhatnak meg, a világ nagyobbik felére változatlanul komoly veszély leselkedik. Merthogy Dario Perkins, a Lombard Street Research igazgatója, a Bank of England stratégiai partnere amondó: nagyon randa dolgok történnek a labdarúgó-világbajnokságokkal párhuzamosan. Mire számítsunk? Brazíliai pókeső? Az apokalipszis lovasai? Az argentinok nyerik a vébét a Maracanában? Lássuk az előzményeket.

"A legjobb mód, hogy ne kapjunk ki tizenegyesekkel, ha el sem jutunk odáig" - közölte a minap axiómaszerűen Roy Hodgson, angol szövetségi kapitány, címzetes strucc. Merthogy Hodgson nem akarja túlspilázni a büntetők jelentőségét. A végleges keret megtalálása után ugyanis háromhetes edzőtáborba viszi a csapatát (Portugália, London, Miami), de ott nem tervezi szóba hozni a kényes kérdést. Pedig az angol válogatott története során hét büntetőpárbajából hatot elbukott, Hodgson azonban csak legfeljebb az egyenes kieséses szakaszban szentel majd figyelmet a témának.

Hát ezzel az egy képpel össze lehet foglalni az első meccset, Mourinho egy 4-3-3-nak hazudott 4-5-1-gyel bekkelte végig az első elődöntőt, és ezen még az Atlético Daráló is fennakadt. Azt mondjuk nem értem, miért volt jó a null-null a Chelsea-nek, de Mourinhónak annyira bejött, hogy ezt is meg tudta fejelni négy védő előtt három védekező középpályással. Kicsit olyannak ígérkezik a meccs, mintha kannibálokat zárnának össze egy lakatlan szigeten, aztán csak egy maradhat. A két évvel ezelőtti BL a Chelsea-nek volt megírva, ez meg mintha az Atléticónak lenne; meglátjuk, megnézzük, mi score drawt várunk.

A futball alapvető kérdéseire egyrészt százhúsz éve keresik a válaszokat, másrészt százhúsz éve megy a vita. Hogy akkor a skótos passzolás az igazi, vagy az egyéni játékot kell erőltetni angolosan. Hogy oroszosan védekezni kell, és aztán támadni, vagy éppen a legjobb védekezés a támadás. Hogy 1-0 az igazi eredmény, ahogy az olaszok mondják, vagy az 5-3, ahogy a brazilok. De ezt az egészet átfogja egyetlen fogalom, a 'right way of playing'. Hogyan kell futballozni?

Mióta Pep Guardiola a Bayern edzője, egyszer sem nehezedett rá akkora nyomás, mint a kedd esti BL-elődöntő visszavágóján. A németeknek nem azzal van gondja, hogy 1-0-ra kikaptak a Bernebéuban, hanem a játékkal, amit a csapat mutatott. "Lassú, veszélytelen, kiszámítható" - írta másnap a Spiegel. "Ebből a játékból nem lesz triplázás!" - dühöngött a Bild, a lényeget viszont a Berliner Zeitung ragadta meg legjobban. "Lahmnak és társainak gondolatok helyett automatizmusokra szűkült a mozgástere. A klub olyannyira a saját monoton stílusa rabjává vált, hogy az már veszélyes. Úgy tűnik, Pep Guardiolának nem volt B-terv a fejében".

Itt most annak kellene következnie, hogy mi történt. Aztán jönnie kéne egy csomó bocsánatkérésnek, némi másra mutogatásnak, és egy nagy adag ígérgetésnek. Meg kéne magyaráznunk, mi és hogy volt, miért nem volt búcsúposzt, hogyan nem állt fel ott és úgy az NST, ahogy először akartuk. Aztán mondanunk kéne arról is valami, mi lesz mostantól a bloggal.

Ehelyett most csak annyit, hogy itt vagyunk, és mostantól itt is maradunk. Feltett szándékunk, hogy felélesszük az NST szellemét, mert hiába volt tetszhalott a blog jó hosszú ideig, nekünk is ugyanúgy hiányzott már, mint sokatoknak.

Szép lassan elmeséljük majd, mik történtek az utóbbi 4-5 hónapban. Aztán elmondjuk majd azt is, hogyan képzeljük az NST jövőjét, kik fognak írni rá, és milyen koncepció mentén tervezzük jóval ügyesebben életben tartani a blogot, mint az utolsó ringier-es időkben.

De most mindjárt posztol egyet Henya a BL-meccsek elé, és azzal hivatalosan is nekilendülünk.