A szitáló ködben a kopasz szilfa felől kehes varjak károgása hallatszott. Az NST teteme körül gyülekeztek.
Hát igen, khm, na, hát nem erről volt szó; elsőként október vége, majd 2015 eleje hangzott el, mint az feltámadásnak órája, most azt mondom a még velünk utazóknak: április elején térhet vissza elmacskásodott tagjainkba az élet. Addig is, a kommentfogók világát éljük, és persze ne feledjük: Paulo Sousa semmit sem tudott adni a magyar futballnak.
[a posztot úgy tudod kommentelni, ha a böngészőben a "postr" szót átírod "reblog"-ra]
A szurkoló nem első sorban az egyéni versenyzőnek drukkol annak egyéni kvalitásai alapján, hanem egy csapat által reprezentált közösséggel azonosul; a kollektív azonosulás lehetőségének biztosítása pedig már a kezdet kezdetétő a futball egyik fő társadalmi funkciójává vált.
San Lorenzo, Argentína
Az ilyen projektekkel az a gondom, hogy egyrészt irtóra hiányzik a magyar labdarúgó kultúra hagyományainak, emlékeinek az ápolása, másrészt a múltunk nyomasztóan telepszik rá a dermesztő valóságra, és az emlékezést rendszerint csak porhintésre, önigazolásra használjuk egy-egy figyelemelterelő bullshitgránát bevetésével. Ennek egyik legbiztosabb formája, mikor omladozó betontemetőket nevezünk át Illovszkytól Hidegkutiig, és akkor az olyan, mintha történt volna valami, pedig dehogy.
Ettől függetlenül emlékezetes magyar meccsek képanyagához élvezhető minőségben hozzájutni csak nem okozhat túl nagy bajt, szóval ez mégis csak egy jó kezdeményezés.
Viszont igazhitű testvéreink térdre kényszerítették Európát.
Kereső
Követők
