NST

A stílusnak – vagyis annak, amilyennek látjuk egy adott csapat játékát – a legfontosabb építőeleme a játékkoncepció, a taktika, a játékrendszer és az ezekhez szükséges stílustechnika. A stílus megszabja a kiválasztási szisztémát, a játékosok képzését, és az ebből a rendszerből kikerülő válogatott játékának a képét. A stílus egyben identitást is ad egy csapatnak, országnak, és megmutatja, az adott nép hogyan gondol a futballra, milyen játékot tart célszerűnek. Ezért van az, hogy bár a világon mindenhová az angolok juttatták el a labdarúgást, stílust tekintve tulajdonképpen senki sem futballozik úgy, mint ők. A stílus tehát a játékfelfogás, a kultúra képi megjelenítődése a pályán. Hagyományosan öt alapvető futballkultúrát különböztetünk meg: az angolt, a dél-amerikait, az olaszt, az oroszt és a Duna mentit.

Az angol stílus jellemzői az erőkultusz, a szélsőjáték, a magas játéktempó és kevés labdaérintés. Az angol futball alapvetése, hogy a passz nem más, mint biztonsági kockázat, ezért úgy gondolnak a játékra, hogy a labdát minél kevesebb érintéssel az ellenfél tizenhatosára kell juttatni.

Stanley Cullis, a legendás Wolverhampton Wanderers menedzsere terjesztette el Angliában azt az elméletet a negyvenes években, mely szerint a gólszerzési lehetőségek száma egyenesen arányos a kapu előtt eltöltött idővel. Tehát labdaszerzést követően minél előbb az ellenfél kapuja elé kell érkeznünk, hiszen így tudjuk maximalizálni az ott töltött időt.

"1953 és 1967 között Charles Reep és Bernard Benjamin, a Királyi Statisztikai Egyesület elnöke összesen 578 meccset vizsgált meg, amelyek között ugyan megtaláljuk három világbajnokság mérkőzéseit is, de munkájuk elsősorban az angol bajnokság feltérképezését célozta. Kutatásaik során úgy találták, hogy a gólokat mindössze 5 százalékban előzi meg négy vagy annál több passz, és mindössze 1 százalékban hat vagy annál több" - olvashatjuk a Futballforradalmakban is. Reep mindebből azt a következtetést vonta le, hogy a passzjáték kontraproduktív, és innentől ez végleg az angol futball egyik sarokkövévé vált.

"Ennek az oka egyszerű és kristálytiszta” – írta évtizedekkel később dr. Ken Bray, a Bathi Egyetem Sport- és Testnevelés-tudományi Munkacsoportjának óraadó oktatója, a How to Score (A góllövés tudománya) című könyv szerzője. "A passzok hosszú láncolata kiemelkedő pontosságot igényel, és minél több a passz, annál nehezebb fenntartani a folytonosságot, mert a védőknek egyre több idejük van arra, hogy szoros emberfogással lezárják a célpontokat, vagyis a megjátszható játékosokat".

Mindez a modern futballban is megjelenik. A 4-2-3-1-es rendszer tökéletes mind az angol játékoskerethez, mind a hagyományos játékfelfogásukhoz és a passzjátékhoz való viszonyukhoz, bár azt fontos megjegyezni, hogy egy adott taktikai formációt számtalan stílussal le lehet játszani.
 

Anglia két belső középpályása, Henderson és Gerrard összesen 53-at passzolt az olaszok ellen az első félidőben, ezek között számos hosszú indítást is láthatunk a képen. Hodgson válogatottja tehát tartja magát a tradicionális stílushoz: kevés passz, gyors támadásépítés, és ehhez igazítják a csapat összetételét is. Jól passzoló, sokoldalú játékosok a védelem előtt, gyors szélsők a pálya két oldalán. 

Az olaszok ezzel szemben szeretik uralni a pálya közepét (Verratti, Pirlo, De Rossi) és labdatartással kontrollálni a játék sebességét.

Darmian pontos szerepét nehéz meghatározni, de még talán a 3-4-3 a legpontosabb leírása Prandelli csapatának, hozzávéve, hogy Balotelli mellett finoman szólva sem vércsatárok (Candreva, Marchisio) léptek pályára, szóval a 3-6-1 / 4-5-1-es formációval sem tévednénk nagyot. 

Mindezek ereménye a következő ábra: Pirlo és De Rossi fejenként is többet passzol 45 perc alatt, mint Gerrard és Henderson összesen.

Ha kivesszük a két csapat mélységi irányítóját, akkor is látványos a különbség:

A meccsel kapcsolatban még egy statisztika feltűnő: 

A második félidő elején az angolok 19-et passzoltak a támadóharmadban, míg az olaszok mindössze egyet, és abból az egy jobb oldali indításból rögtön gól is született: Candreva beadását Balotelli fejelte be. 

Ezt most lehet belemagyarázásnak nevezni, de akkor is jó illusztráció ahhoz, hogy mitől ilyen sikeres az olasz futball. A félelmetes hatékonyság mögött történelmileg az áll, hogy az olaszok vezették be először Európában azt, hogy a játékosok nem elsősorban fizetést, hanem meccsprémiumot kapnak. Vagyis a győzelem már az 1940-es években minden másnál fontosabbá vált az olaszok számára, ez a közös cél minden eszközt szentesített, és a halálpontos támadásbefejezés a futballkultúra elválaszthatatlan stílusjegye lett.

A brazil-horvát volt a vb másik olyan kiemelkedő meccse, amelyen két nagyon eltérő kultúra találkozott, de itt inkább a védekezést vizsgáljuk.

A délszláv iskola azt tanítja, hogy a területek szűkítésével, a fizikai párharcok kierőszakolásával lehet elvenni az ellenfél kedvét  futballtól. Ezzel szemben a latin stílus a kollektív csapatvédekezésre, a magasra tolt védelmi vonalra és a letámadásra épít. 

A brazilok 11 alkalommal is már az ellenfél térfelén megpróbáltak labdát szerezni. Ezzel szemben a horvátok a saját kapujukat védték, szinte tökéletes félkörívet lehetne rajzolni a tizenhatos köré. Védekezésük lényege az volt, hogy a vonalak felé szorítsák a labdás játékost, és az összeszűkült területen állítsák meg - lehetőleg szabályosan. 

Erre már csak az elkövetett szabálytalanságok helyéből is lehet következtetni: a horvátok összesen 20-szor szabálytalankodtak, lehetőség szerint minél távolabb a kaputól. Ez egyrészt veszélytelen, másrészt elejét lehet venni a gyors brazil kontráknak: tíz faultot is elkövettek még az ellenfél térfelén.

Hogy a támadásokra is vessünk egy pillantást, ha már a brazilokról beszélünk: ma a világ futballjában két alapvető csapatjáték-szervezési alapelv van:

a) az erők egyenlő elosztása a játéktéren
b) döntő fölény létrehozása döntő helyen és pillanatban

Ennek a kettőnek a kombinációját alkalmazta Scolari azzal, hogy Neymarnak szabad lábat adott a pálya közepén. Ezzel egyrészt nem lett féloldalas a csapat, másrészt az elmozgásaival Neymar döntő fölényt, vagyis áttörési pontokat tudott kialakítani a széleken, és meghatározta a csapata játékát. Összesen 46 labdát kapott a meccsen a pálya legkülönbözőbb pontjain:

Este Mexikó ellen folytatják a brazilok, érdekes kérdés, hogy Scolari megtartja-e Neymart ebben a szerepben, vagy Oscar visszakapja helyét a pálya közepén.