Két gyenge, egy sima és egy drámai meccsen dőltek el a C és a D csoport továbbjutói. Az olaszok játékvezetői segítséggel, de megérdemelten pottyantak ki, azonban sokkal inkább Suarez harapására és a görögök győzelmére emlékezünk majd, ha 2014. június 24-ét kell előbányásznunk emlékeink közül. 
Ismét igazolódott az íratlan szabály: amelyik mérkőzésen Olaszországnak jó az iksz, ott addig unatkozunk, amíg nem szerez gólt az ellenfele. A dögunalmas mezőnyjáték közben, egészen a kiállításig mi is inkább anatómiai ismereteinket mélyítettük.
Fej: Álvaro Pereira simán megcsinálta az angolok ellen, hogy miután halántékon térdelték, és a csapatorvos cserét kért neki, még végigjátszotta a meccset. Az olaszok megirigyelték Sterling mutatványát, de a balhátvéd az istennek sem akart földre kerülni, így Balotelli egy ártatlan (mindegyik az volt) előreívelésnél, két méter magasságban helyezte a térdét a balhátvéd fejéhez. Nyilván ezt is túlélte és csak a második félidőben cserélték le abban a kivételes pillanatban, amikor éppen nem ütközött senkivel. A vébé dodzseme ekkor is olyan fanatizmussal jött le, hogy motivációs tréningeken azóta már használják azt a pár másodpercet.
Felsőtest: Ha Michelangelo a kortársunk lenne, akkor valószínűleg elfelejthetnénk holmi Dávid meg Mózes szobrokat, hiszen Edinson Cavani felsőteste még Kerényi Imrét is ellágyítaná a maga tökéletességével. A vizuális élményért külön köszönet a szülőknek, a Pumának, no meg azoknak a labdáknak, amiket mellel kellett továbbítania. Meccs után én is gyorsan lementem futni, csináltam pár felülést meg fekvőtámaszt, de biztos azért, mert nincs otthon Puma-mezem, a tükör teljesen mást mutatott. 
Szív: Az angol meccs óta az egész olasz csapat takaréklángon égett, de leglátványosabb visszaesést Pirlo teljesítményén lehetett megfigyelni. Mintha valaki megfenyegette volna a nyitány után azzal, hogy ha száz fölé emelkedik a pulzusa kivágják az összes toscanai szőlőtőkéjét. Ezt nyilván a csapattársai nem tudták, mert minden labdával őt keresték, igaz, halvány fogalmunk sincs, kinek kellett volna helyettesíteni, amikor nincs formában.
Pénisz: Nem, még nem Suarez. Szegény Verrattit találták el a legnemesebb szervén, és óriási mázlija volt, hogy akkor még ők által továbbjutásra, mert sajgó pöccsel, egy óra semmittevés után, baromi nehéz lett volna felpörögnie.
Agy: Ez meg nem Balotelli, hanem Rodríguez, a mexikói spori, mert neki sem volt a helyén. Az értékelhetetlen játékuk ellenére is van okuk bírózni az olaszoknak, mert a kiállítás nélkül valószínűleg kibekkelik a hátralévő fél órát is. Marchisio belelépett Árevalo vádlijába, azonban most itt egy óriási DE következik: de egyértelmű, hogy nem szándékosan, az is egyértelmű, hogy az elpattanó labda elé akart belépni, hogy fedezze azt, csak a védő gyorsabban reagált, és azt is érdemes lett volna mérlegelnie a sporttársnak, hogy a Juve középpályása sok mindenről híres (például, hogy két éve nincs formában), csak arról nem, hogy ilyen belépői lennének, vagyis a szándékosság kapásból kizárható. Sárgát lehetett volna adni, de a kiállítás nehezen magyarázható.
Különösen az volt idegesítő, hogy Suarez esete után (amit nem láthatott) minden picit is necces szituációt az olaszoknak ítélt meg, ezzel tökéletesen elismerve, hogy eddig "nem veletek voltam, fiúk, sorry". Nagy mázlija, hogy Pirlóék teljesen elkészültek az erejükkel, így a lefújás pillanatában képtelenek voltak nekirontani.
Váll: Godinnak már csak egy találat kell a 2014-es Grand Slamhez, hiszen a bajnoki címet eldöntő gólja és a BL-döntő vezető találata után már van egy világbajnokságon továbbjutást érő gólja is. Az i-re a hab (Halmai: kakukktojás a gépezetben-je után szabadon) egy vb-döntős gól lenne, de valljuk meg, ezt nem látjuk bele ebbe az Uruguay-ba, pedig az aranylabdát is érne.
Állkapocs: Godin válla mellett Chiellinié is főszerepet kapott, mert Saurez ösztöneit is annak a testrésznek sikerült bekapcsolnia. Luis meglátta, ráfókuszált és odamart. Pár nappal ezelőtt, épp itt, épp én, épp bekezdéseken át fixáltam a Liverpool támadóját. A térdem is kikopott, az ajkaim is elfáradtak, így azt hiszem, hogy indokolt - és egyben stílusos is -, hogy most elkezdek fogazni. Tényleg azt hittem, hogy az Ivanovics eset után megváltozott, mert úgy tűnt, rengeteg energia van abban (tőle és a stábtól), hogy ezeket a faszságait elhagyta. Úgy tűnik még sem.
Nekem már a himnusznál, aztán sokkal inkább a szüneti kijövetelnél feltűnt, hogy semmi lazaság, könnyedség nem látszódik az arcán. Aztán a vállbamarás után végképp teljesen szétesett: túlkomplikált két ziccert és annak ellenére, hogy egyetlen feladatuk volt, nem gólt kapni, egyszerűen ténfergett az olaszok térfelén, kvázi leszarta a védekezést. Egyértelmű, hogy nem sikerült a pszichés felkészítése erre a meccsre, ami persze nem magyarázat a harapásra. Ellenben az baromira érdekelne, mi húzódik a harapások mögött, mert - ha lehet ilyen blődséget leírni - teljesen indokolatlanul használja: nem dulakodás közben, nem kiélezett szituban, nem kutyaviadalon. Valami gyerekkori ízé lehet mögötte, de tényleg meghallgatnám egy szakértő értekezését (gondolok itt a pszichiáterére).
Borítékolható, hogy Suarez ezzel kijátszotta magát a vébéről (a meccs végi testbeszéde alapján nekünk úgy tűnt, ezt ő is tudta már), mert a FIFA nem teheti meg, hogy ne tiltsa el. A minimum a három meccs, de a visszaesés miatt mi inkább a tízhez közelítenénk. A bosnyákok és a horvátok kiesése utána egycsapásra elvesztettem egy újabb csapatomat (olasz) és két olyan játékost (De Rossi a másik), akik miatt szívesen ültem le a tévé elé, ráadásul egyikkel kapcsolatban még csalódnom is kellett.
Már-már a Szabadság híd felé indultam, amikor elkezdődött a tízórai meccs. Az addig gólt sem szerző görögök parádés performanszt rittyentettek nekünk a képernyőre. Simán elbírták, hogy már az első félidőben kettőt kellett cserélniük sérülés miatt, és azt is, hogy a hajrában érdemtelenül egyenlített Elefántcsontpart. Máig nem értem, miért ekézik a görögöket a 2004-es eb-címük miatt. Semmi rosszat nem tettek, azon kívül, hogy gyengébb állománnyal, esélytelenül nyertek meg egy tornát. Nem rúgtak agyon senkit, nem voltak sportszerűtlenek, nem fújtak nekik a bírók, egyszerűen csak mindenkit megvertek 1-0-ra.
Szamaraszt volt szerencsém többször látni élőben, amikor még a Manchester City-ben játszott. Az a City nem miatta volt szerethető, szinte fájt nézni, ahogy ez a nyurga görög csetlik botlik a pályán. Őszintén bevallom, én akkor leírtam őt (mint a Robbie Keane-duplákat), és csak a tavalyi szezonban kezdtem el felfigyelni arra, hogy mennyire jól mozog a Celtic-ben. A tegnapi játéka meg egészen pazarra sikeredett: labdát tartott, lendületesen cselezett, visszajött védekezni, és egyedül lezongorázta az utolsó perc drámáját. A tizenegyesnél úgy tűnt, annyira készen van az erejével, hogy nekifutni nem tud a labdának, de szerencsére még a gólörömre is maradt energiája. 
Ebből a két csoportból több párosítást is lefuttattunk lelki szemeink előtt a vébé kezdetekor, de arra biztos nem gondoltunk, hogy a görögök lesznek innen az egyetlen európaiak. Azon is nagyot kuncogtunk volna, ha valaki azt mondja, a Görögország-Costa Rica duóból az egyik az elődöntőért fog játszani. Hasonló csodák ma is lehetnek, ha mondjuk Honduras és Irán bemasíroz a tizenhat közé, vagy ha a franciák képesek lennének ebből a helyzetben kiesni. Utóbbira tényleg annyi esély van, mint Suareznek utólag bekerülni Jarmusch Halhatatlan szeretőkjébe.
Tippjeink: francia, svájci, argentin és nigériai továbbjutás
Kereső
Követők
