Impresszum Help Sales ÁSZF Panaszkezelés

Edzők és válogatottak - Vissza a jövőbe

0

Egy labdarúgó kultúra sikerességének alapvető érdeke, hogy időről időre felmérje és megkérdőjelezze saját erősségeit és gyengeségeit. Szerencsésebb – ám ritkább – esetben ez még azelőtt megtörténik, hogy a pályán bizonyosodna be, rossz úton jár egy ország. Ugyanakkor ez mindig nehéz döntés, hiszen a váltás nagyjából egy ciklust elvesz a válogatott életéből.

A spanyolok nem jártak rossz úton a vb előtt, csupán az egyetlenen, amin járni tudtak. Az Eb- és vb-címvédő csapattól, amelynek meghatározó tagjai jobbára az utolsó nagy tornájukra készültek, nem lehet elvenni a lehetőséget, hogy megvédjék a címüket, a váltás sem emberileg, sem szakmailag nem volt indokolt – utóbbinál figyelembe véve az időhiányt. Át kellett venni a pofont.

Az már érdekesebb, hogy ennek ellenére Vicente del Bosque maradt a szövetségi kapitány, eredményei ellenére is inkább kényszerből, mert a szóba jöhető jelöltek klubpozíciójuk miatt vagy elérhetetlenek, vagy még túlságosan fiatalok, vagy Del Bosque szintjéhez középszerűek.
 


A kudarc okaként jóval kevesebb szó esett a csapat védekezéséről – Iker Casillas obligát ekézésén túl –, és szinte mindenki azzal volt elfoglalva, hogy támadásban mennyire veszélytelen a csapat, no meg hát Torres, és általános konklúzióként a spanyol futball direktebb, hatékonyabb támadójátékára  helyeződött a hangsúly. Ez nem meglepő, a spanyol kultúra a labdabirtoklásról, a proaktivitásról és a támadójátékról szól. Luis Suarez (az 1960-as aranylabdás, nem a harapós), Emilio Butragueno, Raúl, David Villa, Iniesta és Xavi az ország legnagyobb sztárja, még ha emlékszünk Hierróra, Puyolra vagy Ricardo Zamorára is. A spanyolok tehát nem a gyenge pontjuk megerősítését, hanem az hagyományos erősségük megújítását tűzték maguk elé.    

Kényszerpályán mozogtak a brazilok is, hiszen ők vb-címre, és nem kapitányváltásra készültek, a semmiből kellett levadászni valakit.   

Ahogy az angolok történelmileg abban látják vereségeik okát, hogy nem küzdött, nem hajtott eléggé a csapat, háromoroszlánosok, wroááá, addig a brazilok egy-egy vereséget követően mindig azzal állnak elő, hogy a védekezésükkel van a baj.

Ezt mondták 1950 után is, mikor elvesztették a vb-döntőt, aztán nyolc év alatt a brazil futball fokozatosan átalakul. Bevezették a negyedik védőt és a területvédekezést, ezzel megszületett a 4-2-4, de még a csapat balszélsője, Zagallo is védekező feladatokat kapott, az 1958-as vb első két meccsén pedig Garrincha sem volt a kezdőcsapatban, mert a helyén a védekezésben is használható Joel játszott.

Az 1982-as vb-kudarc után hasonló volt a helyzet, mikor egy brazil mércével is csodálatos generáció vérzett el Olaszország ellen.

[kapcsolódó cikk: A brazil futball elvesztette az identitását]

Bár a brazil drukkereket mindenki színes, táncos léptű figurának tipizálja, a valóság teljesen más. A brazil társadalom tömegeinek önbizalma, önértékelése kimondottan alacsony, ezért vált elsődleges fontosságúvá számukra a győzelem, a világbajnoki trófea. Más nem számít.

Most megint mit mondanak? Rossz volt a védekezésünk. Ok, egy 1-7 tudja ezt nyomatékosítani, de azt azért mindenki érzi az ország labdarúgó-szövetségén kívül, hogy nem ezzel van a baj.

Hogy miért éppen Dunga lett a kapitány, annak három oka biztosan van. Az egyik, hogy a méregzsák maga a fegyelem, a védekezés, a biztonság, instant gyógytapasz. A másik, hogy éppen kéznél volt, hiszen évek óta munkanélküli, a harmadik pedig, hogy a gyors kinevezésével el lehetett hallgattatni azokat a hangokat – mint például Dani Alves –, aki szerint külföldi kapitány kéne a válogatott élére.  

Hogy jó megoldás-e, az már egy másik kérdés. 2006-ban jó volt, a lehetőségekből kihozta, amit lehetett, és mivel Brazília már jó ideje nem hemzseg a klasszis támadóktól és irányítóktól, gyilkos kontracsapatot rakott össze, amellyel 2007-ben például lemosták Argentínát a Copa América döntőjében – érdemes kicsit böngészni a két csapat kezdőjét: Riquelme, Veron, Messi és Tevez az egyik oldalon, Baptista, Elano, Mineiro és Josué a másikon.

A dél-afrikai vébén aztán nem parádézott a csapat, de ha Hollandia ellen nincs Felipe Melo ámokfutása, valószínűleg döntőt játszanak.

Mostani kinevezésétől a brazil újságok és szakírók nincsenek elájulva, nagyon komoly veszélyben érzik az ország tradíciót, és hosszú távon biztos, hogy nem érdemes szemben menni a forgalommal, Dunka jelen szerepvállalása maximum tűzoltás, a kapitány pedig már beiktatásakor telibe tárazta ellenfele fegyverét.

Első körben leadta az "ugyan nem volt munkám, de képeztem magam és haladok a korral" bullshitet, amit rögtön alá is támasztott azzal, hogy elismerően beszélt a kolumbiai Gimenez vb-produkciójáról. 

Gimenez, Rodríguez, ki nem szarja le; jól játszott a gyerek oszt kész 

Aztán a hosszú távú elképzeléseit illetően azzal folytatta, hogy dagályosan beszélt az elkötelezettség fontosságáról, az önfeláldozásról és a harci szellemről. Nem tudom, mit kellett volna még csinálni szegény brazil válogatottnak, talán minden himnusz alatt emberi gúlából megformálni a Megváltó Krisztus szobrát, vagy nem tudom, hogy ennél elkötelezettebbek legyenek az ügy iránt.

Szóval a tanácstalanságán és a felkészületlenségén kívül Dunga nem bizonyított semmit a beiktatásakor, úgy jártak vele, mint az MLSZ a mi Attilánkkal. Dunga ettől függetlenül valószínűleg megint össze fogja rakni a maga kis kontracsapatát, az előző ciklusában 60 mérkőzésen vezette a válogatottat, ezekből 42-t megnyert, és 12 döntetlen mellett csak 6-ot veszített el. Szóval Dunga kinevezése sok szempontból nagyon is védhető, csak éppen a brazil futball igazi problémáival kapcsolatban nem jelent előrelépést. 2006-ban egy olyan csapatot kellett felépítenie, ami eséllyel veheti fel a küzdelmet a vb-favorit spanyolok ellen, ezt megtette. Most viszont a brazil labdarúgás útját kellene kijelölni szövetségi szinte, és ahhoz választani kapitányt, és itt biztosan nem ez történt - ahogy Pintér Attila esetében sem.

A nagy futballkultúrák közül még az olaszok szenvednek cudarul, a dél-afrikai égést megfejelték egy újabbal.

"A futball filozófiája gyökeresen megváltozott a világ más tájain, ezért is járnak ezek az országok előttünk. Olaszország a letűnt sikerek hazája. Nagyon konzervatív a játékfelfogásunk, aminek két oka van: egy szociokulturális, és az ebből következő sportszakmai. Olaszországban nincs nagy hagyománya a kemény munkának, márpedig anélkül sokkal egyszerűbb védekezni, mint támadni" – mennydörögte Arrigo Sacchi négy évvel ezelőtt, és azóta sem változott semmi. Hosszasan lehetne sorolni az olasz futball gondjait, de alapvetően egy dolog miatt estek ki a vb-ről: nem volt kedvük futballozni sem Costa Rica, sem Uruguay ellen, pedig játékban mindkét csapatnál erősebbek. Csak hát a mentalitás.
 


Contét egyszer már beharangoztuk, mint az olasz futball jövőjét, most újra itt a ziccer, nála csak rosszabb választás van a szövetségi kapitány posztjára, a Juventus feltámasztása sokkal nehezebb feladat volt.

[Igaz, utódja sem éppen kutya, hiszen amíg Conténak évek kellettek az új csúcsokhoz, addig Allegrinek egy hét is elég volt, hogy klubrekordokat döntögessen, hiszen a Juve 1975 óta nem veszítette el a szezon első edzőmeccsét, neki pedig máris sikerült átadni a múltnak (Iucento–Juventus 3-2) ezt a rekordot az ötödosztályú ellenféllel szemben.

És akkor még nem is említettük, hogy a Milannál meghonosított szupersérüléshullámot is átmentette Torinóba: alig tette be a lábát, és Morata máris ötven napra kidőlt. Ez ám a karizma!]

Összességében a futballtörténelem minden megújulásának, forradalmának alapja a változás iránti vágy, a fejlődés igénye, a tanulásra való nyitottság volt. A brazilokat ez nem érdekli, a spanyolok középutas megoldást választottak, az olaszok előtt pedig itt a lehetőség.


comments powered by Disqus

Feedek

Követők

benitonstt heinrich pulga OutsideRB juergenw kiajobb rostas70 Roberto Carlos csker Integető lufiember United99 Viridis Aquilae vily35 nstvendégszerző sacer  benito BlueCech

Utoljára kommentelt posztok

img src="/images/hex-loader2.gif" width="300" alt="" />

Reblog