NST

Egy labdarúgó kultúra sikerességének alapvető érdeke, hogy időről időre felmérje és megkérdőjelezze saját erősségeit és gyengeségeit. Szerencsésebb – ám ritkább – esetben ez még azelőtt megtörténik, hogy a pályán bizonyosodna be, rossz úton jár egy ország. Ugyanakkor ez mindig nehéz döntés, hiszen a váltás nagyjából egy ciklust elvesz a válogatott életéből.

A spanyolok nem jártak rossz úton a vb előtt, csupán az egyetlenen, amin járni tudtak. Az Eb- és vb-címvédő csapattól, amelynek meghatározó tagjai jobbára az utolsó nagy tornájukra készültek, nem lehet elvenni a lehetőséget, hogy megvédjék a címüket, a váltás sem emberileg, sem szakmailag nem volt indokolt – utóbbinál figyelembe véve az időhiányt. Át kellett venni a pofont.

Az már érdekesebb, hogy ennek ellenére Vicente del Bosque maradt a szövetségi kapitány, eredményei ellenére is inkább kényszerből, mert a szóba jöhető jelöltek klubpozíciójuk miatt vagy elérhetetlenek, vagy még túlságosan fiatalok, vagy Del Bosque szintjéhez középszerűek.
 

A kudarc okaként jóval kevesebb szó esett a csapat védekezéséről – Iker Casillas obligát ekézésén túl –, és szinte mindenki azzal volt elfoglalva, hogy támadásban mennyire veszélytelen a csapat, no meg hát Torres, és általános konklúzióként a spanyol futball direktebb, hatékonyabb támadójátékára  helyeződött a hangsúly. Ez nem meglepő, a spanyol kultúra a labdabirtoklásról, a proaktivitásról és a támadójátékról szól. Luis Suarez (az 1960-as aranylabdás, nem a harapós), Emilio Butragueno, Raúl, David Villa, Iniesta és Xavi az ország legnagyobb sztárja, még ha emlékszünk Hierróra, Puyolra vagy Ricardo Zamorára is. A spanyolok tehát nem a gyenge pontjuk megerősítését, hanem az hagyományos erősségük megújítását tűzték maguk elé.    

Kényszerpályán mozogtak a brazilok is, hiszen ők vb-címre, és nem kapitányváltásra készültek, a semmiből kellett levadászni valakit.   

Ahogy az angolok történelmileg abban látják vereségeik okát, hogy nem küzdött, nem hajtott eléggé a csapat, háromoroszlánosok, wroááá, addig a brazilok egy-egy vereséget követően mindig azzal állnak elő, hogy a védekezésükkel van a baj.

Ezt mondták 1950 után is, mikor elvesztették a vb-döntőt, aztán nyolc év alatt a brazil futball fokozatosan átalakul. Bevezették a negyedik védőt és a területvédekezést, ezzel megszületett a 4-2-4, de még a csapat balszélsője, Zagallo is védekező feladatokat kapott, az 1958-as vb első két meccsén pedig Garrincha sem volt a kezdőcsapatban, mert a helyén a védekezésben is használható Joel játszott.

Az 1982-as vb-kudarc után hasonló volt a helyzet, mikor egy brazil mércével is csodálatos generáció vérzett el Olaszország ellen.

[kapcsolódó cikk: A brazil futball elvesztette az identitását]

Bár a brazil drukkereket mindenki színes, táncos léptű figurának tipizálja, a valóság teljesen más. A brazil társadalom tömegeinek önbizalma, önértékelése kimondottan alacsony, ezért vált elsődleges fontosságúvá számukra a győzelem, a világbajnoki trófea. Más nem számít.

Most megint mit mondanak? Rossz volt a védekezésünk. Ok, egy 1-7 tudja ezt nyomatékosítani, de azt azért mindenki érzi az ország labdarúgó-szövetségén kívül, hogy nem ezzel van a baj.

Hogy miért éppen Dunga lett a kapitány, annak három oka biztosan van. Az egyik, hogy a méregzsák maga a fegyelem, a védekezés, a biztonság, instant gyógytapasz. A másik, hogy éppen kéznél volt, hiszen évek óta munkanélküli, a harmadik pedig, hogy a gyors kinevezésével el lehetett hallgattatni azokat a hangokat – mint például Dani Alves –, aki szerint külföldi kapitány kéne a válogatott élére.  

Hogy jó megoldás-e, az már egy másik kérdés. 2006-ban jó volt, a lehetőségekből kihozta, amit lehetett, és mivel Brazília már jó ideje nem hemzseg a klasszis támadóktól és irányítóktól, gyilkos kontracsapatot rakott össze, amellyel 2007-ben például lemosták Argentínát a Copa América döntőjében – érdemes kicsit böngészni a két csapat kezdőjét: Riquelme, Veron, Messi és Tevez az egyik oldalon, Baptista, Elano, Mineiro és Josué a másikon.

A dél-afrikai vébén aztán nem parádézott a csapat, de ha Hollandia ellen nincs Felipe Melo ámokfutása, valószínűleg döntőt játszanak.

Mostani kinevezésétől a brazil újságok és szakírók nincsenek elájulva, nagyon komoly veszélyben érzik az ország tradíciót, és hosszú távon biztos, hogy nem érdemes szemben menni a forgalommal, Dunka jelen szerepvállalása maximum tűzoltás, a kapitány pedig már beiktatásakor telibe tárazta ellenfele fegyverét.

Első körben leadta az "ugyan nem volt munkám, de képeztem magam és haladok a korral" bullshitet, amit rögtön alá is támasztott azzal, hogy elismerően beszélt a kolumbiai Gimenez vb-produkciójáról. 

Gimenez, Rodríguez, ki nem szarja le; jól játszott a gyerek oszt kész 

Aztán a hosszú távú elképzeléseit illetően azzal folytatta, hogy dagályosan beszélt az elkötelezettség fontosságáról, az önfeláldozásról és a harci szellemről. Nem tudom, mit kellett volna még csinálni szegény brazil válogatottnak, talán minden himnusz alatt emberi gúlából megformálni a Megváltó Krisztus szobrát, vagy nem tudom, hogy ennél elkötelezettebbek legyenek az ügy iránt.

Szóval a tanácstalanságán és a felkészületlenségén kívül Dunga nem bizonyított semmit a beiktatásakor, úgy jártak vele, mint az MLSZ a mi Attilánkkal. Dunga ettől függetlenül valószínűleg megint össze fogja rakni a maga kis kontracsapatát, az előző ciklusában 60 mérkőzésen vezette a válogatottat, ezekből 42-t megnyert, és 12 döntetlen mellett csak 6-ot veszített el. Szóval Dunga kinevezése sok szempontból nagyon is védhető, csak éppen a brazil futball igazi problémáival kapcsolatban nem jelent előrelépést. 2006-ban egy olyan csapatot kellett felépítenie, ami eséllyel veheti fel a küzdelmet a vb-favorit spanyolok ellen, ezt megtette. Most viszont a brazil labdarúgás útját kellene kijelölni szövetségi szinte, és ahhoz választani kapitányt, és itt biztosan nem ez történt - ahogy Pintér Attila esetében sem.

A nagy futballkultúrák közül még az olaszok szenvednek cudarul, a dél-afrikai égést megfejelték egy újabbal.

"A futball filozófiája gyökeresen megváltozott a világ más tájain, ezért is járnak ezek az országok előttünk. Olaszország a letűnt sikerek hazája. Nagyon konzervatív a játékfelfogásunk, aminek két oka van: egy szociokulturális, és az ebből következő sportszakmai. Olaszországban nincs nagy hagyománya a kemény munkának, márpedig anélkül sokkal egyszerűbb védekezni, mint támadni" – mennydörögte Arrigo Sacchi négy évvel ezelőtt, és azóta sem változott semmi. Hosszasan lehetne sorolni az olasz futball gondjait, de alapvetően egy dolog miatt estek ki a vb-ről: nem volt kedvük futballozni sem Costa Rica, sem Uruguay ellen, pedig játékban mindkét csapatnál erősebbek. Csak hát a mentalitás.
 

Contét egyszer már beharangoztuk, mint az olasz futball jövőjét, most újra itt a ziccer, nála csak rosszabb választás van a szövetségi kapitány posztjára, a Juventus feltámasztása sokkal nehezebb feladat volt.

[Igaz, utódja sem éppen kutya, hiszen amíg Conténak évek kellettek az új csúcsokhoz, addig Allegrinek egy hét is elég volt, hogy klubrekordokat döntögessen, hiszen a Juve 1975 óta nem veszítette el a szezon első edzőmeccsét, neki pedig máris sikerült átadni a múltnak (Iucento–Juventus 3-2) ezt a rekordot az ötödosztályú ellenféllel szemben.

És akkor még nem is említettük, hogy a Milannál meghonosított szupersérüléshullámot is átmentette Torinóba: alig tette be a lábát, és Morata máris ötven napra kidőlt. Ez ám a karizma!]

Összességében a futballtörténelem minden megújulásának, forradalmának alapja a változás iránti vágy, a fejlődés igénye, a tanulásra való nyitottság volt. A brazilokat ez nem érdekli, a spanyolok középutas megoldást választottak, az olaszok előtt pedig itt a lehetőség.