NST

A Maracana bejárata előtt óriási szobor áll. A szobor Bellinit, az 1958-as brazil válogatott csapatkapitányát ábrázolja: megdicsőült ábrázattal áll a talapzaton és a Rimet Kupát emeli a magasba. Maga a talapzat már 1950-ben elkészült. Úgy volt, hogy Ademir alakja kerül oda. Nem került, a talapzat még nyolc évig üres maradt. Szerda este óta – ha szimbolikusan is – újra üresen áll, a bajnok megint elesett a Maracanában.

Spanyolországgal ugyanaz történt, mint 2012-ben a magyar vízilabda-válogatottal. Ez a csapat végigverte a világot, stílusban és eredményben is olyat mutatott, amit korábban senki. A nagy menetelés végére felemésztette önmagát: súlytalan, kizsigerelt szellemekként lebegtek a pályán, a tüzes lasszóval vadászó chileiek pedig könyörtelenül elvették, ami jár nekik.

Benne volt, hogy bukás lesz a vége, armageddon lett. De nincs ezzel semmi baj. Ez a csapat százszor kivívta magának a jogot, hogy a költői igazságszolgáltatás által ott semmisüljön meg, ahol naggyá lett.

Ugyanaz a stílus, ami az út elején behozhatatlan helyzeti előnyt jelentett a spanyolok számára, béklyóba verte őket a végén. Már nem hozzájuk alkalmazkodott az ellenfél, ők alkalmazkodtak saját magukhoz, és az ezzel járó ötlettelen, kiégett fáradtsághoz. Mégis, méltatlan sunnyogás lett volna Del Bosque részéről, ha a vb előtt félreállítja ezt a generációt, a koncert így volt teljes.

"Ma kicsit meghalt a futball” – kommentálta a meccset egy barátom, de nem azért, mert a tiki-taka lenne maga a futball, hanem mert ennyi tisztelet kijár annak a csapatnak, amelyre mondjuk 50 év múlva is emlékezni fogunk, arra, hogy mit találtak ki, és mit valósítottak meg.

A futball véget nem érő ciklikussága biztosítja az örök változatosságot, mint ahogy a fejlődő kultúrák kultikus centrumai is örök vándorlásban voltak. Annyi biztos, hogy a talapzat üres, de hogy lesz-e újabb korszak a labdarúgásban, az már igencsak kérdéses, mint ahogy az is – sőt talán ez a legérdekesebb – hogy a spanyol labdarúgás milyen konzekvenciákat von le a történtekből.

Nagy szarban nincs az ország, a spanyol utánpótlás következetesen agyba-főbe veri az ellenfeleit. De Gea, Isco, Carvajal, Deulofeu, Thiago és Rafael Alcantara (Rafinha), Tello, Ander Iturraspe, Koke, Gabi, Jese … pedig már akár holnap bevethető, szóval a legnagyobb kérdés az, hogy ki veti be őket.

A nagy öregek, Luis Aragones és Del Bosque mögött nincs hasonló karakter, a fiatalok vagy elérhetetlenek, vagy túl fiatalok. Guardiola lenne az obligát választás, de ő nem lesz. Benítez szintén mozdíthatatlannak tűnik, Luis Enriquét most nevezték ki a Barcához, Rudi Garcia inkább francia, mint spanyol, Roberto Martíneznek még be kéne mutatkoznia az öltözőben, Juande Ramoson túl vagyunk, így az első szusz végére maradt Unay Emery. A kérdés eldöntéséhez jobban kéne ismerni a spanyol futball belső hierarciáját, illetve azt a döntéshozó mechanizmust, amely végén kijelölik az új spanyol válogatott irányát.

"Uraim, megtiszteltetés volt..."

Alapvetően nem a tiki-taka vallott kudarcot, hanem a mögötte álló emberekről kiderült, hogy emberek. Ez a stílus nem jó félmegoldásokra, vagy tökéletesen használja az ember, vagy sehogy. A folyamat lineáris és következetes volt.

2012-ben Guardiola elhagyta a Barcát. A távozás elsődleges okaként mindig azt emelte ki, hogy már nem tudta motiválni a csapatát. És ha ő nem tudta, akkor más sem. 2013-ban szegény Tito Vilanova alatt szétesett a Barca védekezése, eltűnt a kérlelhetetlen letámadás, 2014-ben Martino alatt szétesett minden más is. Márpedig a Barca sorsa a spanyol válogatott sorsa.

A stílust kiismerték, 2008 óta a játékosok megöregedtek, és törvényszerűen jóllakottá váltak. Meredek indítások, tűéles kényszerítők és zseniális egyéni megoldások nélkül a tiki-taka öncélú, precíziós letámadás nélkül önveszélyes. Kiderült a Bayern ellen, kiderült az Atlético ellen, kiderült a Konföderációs Kupán és az előzőekhez képest döcögő vb-selejtezőkön is. Aztán jött a holland úthenger, miközben a spanyolok két meccsen 1041 passzal egy tizenegyesgólig jutottak.

Játékkoncepciót át lehet értékelni, de a futballstílust nem lehet használt kotonként eldobni a csúcs után. A spanyol válogatott unikumára lassú asszimiláció vár, vélhetően a németes irányt megcélozva. A labdatartásra építő futball maradni fog, csak a hatékonyságot, a támadások direkt befejezését és a taktikai sokoldalúságot kell csiszolni, illetve biztosan felül kell vizsgálni a Barcelonára épülő válogatott alapelvét, aminek lesznek előnyei, de hátrányai is.

A jövővel kapcsolatban megint érdemes párhuzamot vonni a magyar vízilabdával, a Londonban történtekkel és a poszt-Kemény Dénes korszakkal. Ahogy Kásás Tamás fogalmazott a VS-en: "a miénk egy sokkal családiasabb hangulatú csapat volt: ifikorunktól együtt nőttünk föl, sikerekkel, és aztán együtt kerültünk be a felnőtt válogatottba, ahol továbbra is megvolt a közös sikerélmény [~ La Masia]. Spontánabb csapat voltunk, rengeteg tehetséggel, sokszor egyénileg is meg tudtunk oldani egy-egy meccset. A [Benedek] Tibor-féle válogatott pedig egy részleteiben nagyon-nagyon megcsinált, tudatosan felépített gépezet. Ugyanúgy vannak benne tehetségek, de szerintem kevesebb, viszont nagyon fegyelmezettek és mindenki pontosan tudja, mi a dolga".

Már csak az a kérdés, ki lesz a spanyolok Benedek Tibije.

----------------

Este várhatóan egy újabb drámának nézünk elébe: Uruguay, 2010 nagy túlteljesítője 2014 nagy bucskázója lehet, az angolok tisztább játékkoncepcióval és jobb játékosállománnyal vannak most eleresztve (1-2). Elefántcsontpart és Kolumbia meccse könnyen a nemzetek közötti békés együttélés szimbólumá válhat (1-1), a görög-japántól viszont nem várunk az ég egy adta világon semmit (0-0).