NST

Péter Lászlóval - Lacival -, 2013-ban találkoztam a Kolozsvári Magyar Napok vendégeként egy kerekasztal-beszélgetésén. A Babeș-Bolyai Tudományegyetem (sport)szociológus-adjunktusa megalázó tárgyi tudásáról és tájékozottságról ismerszik meg, ha valaki találkozik vele Kolozsváron, innen fogja megismerni. 

A lényeg, hogy nagyon szeretem a tárgyilagos okosságait, a társadalmi mozgatórugók összefüggéseinek fejtegetését, és például a Fociológia című könyvét, ami nem tudom, megjelent-e már, de a kézirat szuper, mint például az a rész, amelyik a román futball lejtmenetét taglalja, bár dettó taglalhatná a magyarét is.

Szóval az a helyzet, hogy a meccs napjára seggre ültem (influenza), mint rossz védő a lövőcseltől, így saját posztot nem tudok felmutatni (röviden: amúgy is csak sopánkodtam volna, hogy a világtörténelem legrosszabb időponjtában játsszuk ezt a meccset, meg hogy jelen körülmények között a döntetlenért is össze kéne tenni a kezünk, mégis csak nyerni kéne, mert ha nem, akkor az utolsó fordulóban Görögországban kell majd, és az nem fog menni. Meg hogy milyen görény az élet: Pintér Attila kirúgása indított el valamit, ugyanakkor az a helyzet, hogy Pintér Attila kinevezése önmagában szabotálta a selejtezőket, az az északírek elleni 1-2 felejthetetlen, most mi mennénk előttük 4 ponttal, fél lábbal már Franciaországban), de Lacié amúgy is sokkal jobb, és egyben némi vigaszt igen: a románoknak sem egy fáklyás menet a fociélet. Azt pedig kimondottan vicces és érdekes összehasonlítani, hogy a két nép hogyan éli meg a kudarcsorozatát.

Péter László - Fociológia (részlet)

„Ma nagyon megverjük a görögöket!” – fogadkoznak a „Trikolórok”, a „Nemzeti tizenegyek”; értük dobban huszonkét millió szív, a lélekben sárga színű a nemzet minden egyes tagja, aki nemzeti mezben egy emberként szurkol a tévé előtt. Mintha elfelejtettük volna, hogy a 2008-as „kisíklást” leszámítva a romániai fociválogatott 2000 óta egyetlen nemzetközi turnén sem vett részt. A soron következőn sem fog, a mai eredménytől függetlenül. (Mi még jól állunk, okoskodunk, hiszen a jövendőbeli ellenfelek, az ősellenség magyarok már 1986 óta nem szerepeltek egyetlen nemzetközi turnén sem. És egyébként is, az amerikai vébén majdnem bekerültünk a legjobb négy közé...) De ha ma jól megverjük a görögöket, akkor semmi baj nincsen, a jövő szépen hangzik.

A társadalomban semmi sem történik teljesen véletlenül: szociológusi szemmel nézve a dolgokat, mindennek megvan a maga szabályszerűsége, (kulturális) mintája. Ez a sporttal és a focival is így van: társadalmi beágyazottsága révén egy jól kitapintható és megragadható minta mentén „működik” – vagy a foci esetében éppen nem működik. De mindennek megvan a maga útja, rendes kerékvágása. Mire lehet számítani?

„A kudarc”. Nulladik számú szakasz. Éppen elvesztettünk egy kvalifikációs sorozatot; magyarán ezúttal sem jutottunk ki a nemzetközi turnéra (legyen az vb vagy Eb). Kis idő múlva kiderül, ez nem is tragédia, igazából nem is a kijutás volt a cél, hanem a csapat újjáépítése, a fiatalítás, az új tehetségek felfedezése, a modern foci legújabb kihívásaihoz való alkalmazkodás. A vezetőség és az edző utólag kijelenti, a tényleges célt elértük: feldeztünk néhány fontos játékost, most már csapat a csapat, kialakult a kemény mag... E téren hajszálra hasonlítanak Anghel Iordanescu, Victor Piturca és Razvan Lucescu nyilatkozatai a 2002-es vb, a 2004-es Eb, vagy a 2006-os és 2010-es vb, 20012-es Eb majd a 2014-es vb-kvalifikációk kudarcai után.

„Örök álom”. Első szakasz.  Semmi baj – érvel a hazai fociszövetség (örökös vezetője) és az éppen aktuális edző –, okoltunk hibáinkból, a következő selejtezők esetében minden a legnagyobb rendben lesz, most már biztosan kijutunk (ami már statisztikailag is esedékes, hiszen olyan régen nem szerepeltünk igazi bajnokságon, ennél rosszabb igazán nem lehet, „a jövő szépen szól”). A levegőben lebeg az Arany-generációs nagyhatalmi múlt (1990-2000), a nemzet tele megnyugtató optimizmussal, jöhet a revans.

„Szép remények”. Második szakasz. Tüzetesebben szétnézünk a közelmúltban kisorsolt csoportunk rivális tagjai között. Belátjuk, optimizmusunk indokolt: csupa „kicsi-csapat”, kevés az igazi kihívó, és azok sem a régiek már; eljött a mi időnk! Ha időnként az „ellenséggel” kerülünk egy csoportba (mint a magyarokkal a 2002-es vb-selejtezőiben, de a 2014-es vb és 2016-os Eb esetében is), akkor az plusz motivációt jelent. Direkt jó, hogy így alakult!

„Tűzpróba”. Harmadik szakasz. Elkezdődnek a körmérkőzések, ezzel az első félrelépések, pontvesztések. Például Albániával 1-1 (2010), Litvániával 0-3 (2008),  Norvégiával 0-1 (2002), Olaszországgal 3-0 (2000). Rosszul kezdünk, de csak önhibánkból nyer az ellenfél, még semmi sem veszett el, amúgy is a nagy csapatok ellen szoktunk igazán jól játszani. Ha azokat megverjük, a többi gyerekjáték. Senki sem tökéletes, mi sem, csak jobban oda kell figyelni a játékra, illetve a bírói tévedésekre vagy a rossz időjárási viszonyokra. Vadásznak ránk; de ami nem öl meg, az megerősít! Egyébként is társasjáták, mi sem lehetünk mindég veretlenek, nem évényesül mindég a papírforma – így beszél a sportsajtó, a sok sport talk-tévé, a hivatalos nyilatkozatok. Közben kiderül, nincsenek kicsi-csapatok, sokat változott a foci az utóbbi hónapokban, nehezen nyerünk, inkább vesztünk...

„Poraiból újjaéledő Főnix”. Negyedik szakasz. Nem gyűlnek a pontok, de még van matematikai esély a továbbjutásra. Tulajdonképpen semmi sem veszett el, csak az összes hátramaradt meccset meg kell nyerni. Képesek vagyunk rá, korábban is volt rá példa, nagy nyomás alatt jobban szokott játszani a csapat - folyik az önámítás (de ez lényegében csak az 1989-es román-dán 3-0 és az 1993-as Wales-Románia 0-1 utolsó és legfontosabb meccseken jött be). Most az ellenfélen a sor, hogy pechje legyen, de nekünk ügyelnünk kell, hogy szerencse mellénk szegődjön, mert a „labda kerek”. A 2010-2011-es Eb-portyán is erre lett volna szükség, de most sem sikerült. Ebben a szakaszban lép színre a leghíresebb válogatott focista: Csepökát. Meccsenként feltűnően gyakran elmegetik, neve lassan beivódik a nézők agyába. Legfontosabb szereplése a 2001-es, Szlovénia elleni (1-1) 2002-es bukaresti vb-tétmérkőzésén történt, azóta állandó kerettag.

„A bukás”. Ötödik szakasz. A papírforma mégis bejött, ezúttal is itthonról, tévében nézzük majd a meccseket. Kicsin múlott, nem figyeltünk oda amikor kellett volna, nem volt szerencsénk, rossz volt a gyep, előnytelen a meccs-sorrend, hamar jött a tél, hosszű volt kér bajnoksági forduló közötti pihenő időszak. Kicsi ország vagyunk (hiába lelkesek és vérünkben a foci). Kevés a pénzünk, nem vagyunk jó fogyasztók, nem akarnak bennünket a nagyhatalmak, a FIFA és az UEFA...  Egyébként is, ez az egész nem a fociról szól, hanem a pénzről, biznisz ez a javából – kiveszett már a fair game, ellenünk csaltak a bírók, „meg volt nekik üzenve”. Így nyilatkoznak a sportvezetők, de csak a bőrüket mentik. Tipikus eset a Dánia-Románia (2-2/2003) meccs utáni cécó: a svájci Urs Meier majdnem egy perccel hosszabbította meg a meccset, ami alatt a dánok egyenlítenek, mi meg kiesünk; jött a nemzeti gyász és az email-özön a játékvezető kontójára. Később a FRF hivatalosan is panaszt tett a UEFA fórumainál, a Románia-Norvégia (0-1/2002), Norvégia-Románia (1-1/2003) alatti „ellenséges” bíráskodást és Meier ténykedéseit panaszolva. A román-dán eredményt (2-5/2003) hivatalosan is a rossz gyep (a „homok-ügy”) számlájára írták, akárcsak a román-francia döntetlent (0-0/2011); a konstancai román-szerb mérkőzés kimenetelét (2-3/2009) pedig egy félreértésből adódó igazságtalan öngólnak tudták be az illetékesek...

„A bűnbak”. Hatodik szakasz. A felócsúdás után elindul a felelősök felkutatása, azonosítása. Hamar kiderül, az állam nem támogatja eléggé a hazai focit, túl sok a középszerű idegen játékos a hazai bajnokságban, a focisták elkényelmesedtek, már semmit sem jelent nekik a nemzeti lobogó, oda minden büszkeségük, csak pénzt akarnak keresni... Mutu részeges volt és fejébe szállt a dícsőség (2011), hibázik a kapus (román-örmény meccs, 1-1/2004). Az edző sem vált be igazán;vagy túl makacs (V. Piturca/2011, 2012, 2014), vagy kezdő ezen a szinten (R. Lucescu/2011), vagy csak a pénze után fut (Bölöni, L./2001), esetleg nem érett még erre a feladatra (Gh. Hagi/2001), régiek a módszerei (A. Iordanescu/2004). Kerül mentség bőven.

A végeredmény meg ugyanaz. Talán Csepökát a megmondója, hogy miért.

Laci egyébként az Origónak is beszélt a meccs előtt, szintén okosan. 

Már csak pár óra van hátra, Garcia örökbecsűjével búcsúzúnk, és várjuk a meccset: Hajrá, magyarok!