A Barcelona-Atlético Madrid utóéletét egy vendégposzttal zárjuk, amit attól a Heiszler Ákostól kaptunk, aki a helyszínen drukkolta/tombolta/szomorkodta végig az összecsapást, és aki nem az Atlétcio Madrid bajnoki címe miatt utazott ki, mint az kiderül. A posztot köszönjük, Ákosé a szó.
Két isteni pillanat volt szombat este a Camp Nouban, ahol a Barcelona elvesztette, az Atletico Madrid megnyerte a spanyol bajnokságot. Az egyik, amikor Alexis Sanchez lábát elhagyta a labda, hogy aztán a nagyszerű Thibault Courtois bal keze, valamint a két kapufa találkozása közötti helyen, amely semmiképp nem volt nagyobb, mint egy futball-labda, becsapódjon; a másik, amikor a bíró lefújta a meccset, és a Barcelona közönsége senkitől – így egymástól sem – vezérelve spontán tapsban tört ki. A taps tisztelgett az Atléti kivételes teljesítménye előtt a nálánál háromszor nagyobb költségvetésű csapatok megelőzésével, és egyúttal tisztelgett mindaz előtt, ami az FC Barcelona: tisztesség, méltóság, nagyság és legelsősorban hit a saját erőben.
Mindkettő isteni pillanatot démoni csend vette körül, aminek a mélységeit csak ismerheti, aki hallott már százezer embert csendben lenni. Mert Alexis Sanchez gólja annyira valószínűtlen volt élőben, annyira megbabonázó, hogy pár másodperces dermedt csend kellett, hogy kövesse. A stadion kollektív tudata először azt fogta fel, hogy a Messitől esetlegesen elé került labdát félig takarásból a rövid felé lőtte. Aztán az suhant át az agyunkon, hogy zörög a háló – de gól nyilvánvalóan nem lehetett. Ugyanakkor ünnepelnek a Barca játékosok: tehát mégiscsak gól! Namost ha százezren csendben voltak, akkor abból egyvalaki egyenesen nyelte a hangot: jelen sorok szerzője. A magam részéről ennek a csendnek egy verzióját átéltem már.
Amikor bizonyos Zlatan Ibrahimovic a szó szoros értelmében kirúgta a soros ábrándjaiból a magyar válogatottat és rajongóit a tizenhatos oldalvonaláról, szintén a rövid felső sarokba lőve. Arról a gólról Király Gábor sem hitte el, hogy bemehet: azt mondta meccs után, hogy furcsa hangot adott a háló ahhoz, hogy oldalháló legyen. Hát még szegény Courtois, aki adottságaiból fakadóan – lévén szó szerint kitakarja a kapu felét, olyan hosszú kezei és lábai vannak – biztos lehetett benne, hogy a labda nem kerülhet mögé.
Aztán a második isteni pillanat: a taps az Atleticonak, amelyet pár másodperces gyász-csend előzött meg. Gondoljunk csak bele: megtapsolni azt az ellenfelet, amelyik ki-ki meccsen veszi el a bajnokságot tőlünk. A pillanat nagyságát Tiago Mendes gesztusa, aki fenomenális meccset játszott a belső középpályán, érzékeltette: saját közönségéhez csak azután fordult, miután megköszönte kezét magasra tartva tapsolva a Barca szurkolóknak a sportszerűséget.
Jómagamat, egy másik futballkultúra szülöttét – és ezúton követem meg csapattársaim nevében is a BLASZ III-as Istenhegy FC mindenkori játékvezetőinek anyukáit – jobban letaglózott a barcelonai közönség eleganciája, amivel a vereséget fogadták, mint Berki „Herevasaló” Krisztián látványa a meccs előtt a Nou Camp múzeum bejáratánál.
A bajnokságot az FC Barcelona elvesztette. De a nagy képet nézve nem vesztett semmit. Mert az FC Barcelona több, mint egy klub: maga a katalán nemzet. És egy nemzet nem veszthet el egy bajnokságot. És egy nemzethez méltatlan lenne tombolni azon, hogy az ellenfél jobb nálunk. Hogy rossz edzőt választottunk, és ez az edző egyszerűen rossz taktikát választ (Fabregas Xavi helyett, de semmiképp nem Xavi helyén játszott: folyamatosan kereste a lehetőséget a kapura törésre egy falon keresztül, míg az isteni hatos az elérhetőségre törekszik. Martino „közös megegyezéssel” távozik.)
És a katalán nemzet joggal hisz a saját erejében: hiszen a bajnoki döntő előtti héten biztosították maguknak Messit hosszú távra. A klub felépítésében kódolva van az újabb aranygeneráció: ameddig megérkezik, addig bőven arra pénz, hogy nyolc év után először jelentős létszámban igazoljanak - ne pedig neveljenek - világsztárokat. (Hogy a valódi futballgazdaság mennyi pénzt termel, az külön dolgozatot igényelne – de hogy a százeurós, két hónap múlva már tavalyinak minősülő mezeket a stadion területén is tucatjával adják el, az elgondolkodtató a bevételi oldalt tekintve)
Barcelonetában, a tengerhez közeli történelmi negyed piacán éjjeli gasztrofesztivált tartottak. Egy nagyon részeg haláruson kívül, aki opálos tekintettel és összecsukló kezekkel szorongatta szeretett Atleti-jének csapatfotóját, senki nem akadt fenn egy percig sem a történteken. A stadionból is majdhogynem egykedvűen távozott a százezer ember – majdnem ugyanúgy, ahogy jött: kötelességtudóan, derűsen, nyugodtan. Szeptemberben újra kezdik.
Kereső
Követők
