NST

Mióta Pep Guardiola a Bayern edzője, egyszer sem nehezedett rá akkora nyomás, mint a kedd esti BL-elődöntő visszavágóján. A németeknek nem azzal van gondja, hogy 1-0-ra kikaptak a Bernebéuban, hanem a játékkal, amit a csapat mutatott. "Lassú, veszélytelen, kiszámítható" – írta másnap a Spiegel. "Ebből a játékból nem lesz triplázás!" – dühöngött a Bild, a lényeget viszont a Berliner Zeitung ragadta meg legjobban. "Lahmnak és társainak gondolatok helyett automatizmusokra szűkült a mozgástere. A klub olyannyira a saját monoton stílusa rabjává vált, hogy az már veszélyes. Úgy tűnik, Pep Guardiolának nem volt B-terv a fejében".

 

Ismerős lemez, a Barcelonánál ugyanez pörgött. Ott azonban annyira jól működött az A-terv, hogy nem is kellett B. A Bayernnél egyelőre kérdéses, így van-e, Guardiola mindenesetre egész másképp látta a Real elleni meccset, mint a német lapok.

"Minél előbb elveszíted a labdát, annál több és gyorsabb ellentámadást kapsz. Ezt mindenképp el akartuk kerülni. Nem akartam belemenni egy gyors, nyitott, fordulatos meccsbe, mert abban a Real a világ legjobbja. A meccstaktikát végrehajtottuk, csak a kulcspasszok hiányoztak" – nyilatkozta Pep a vereséget követően.

Mióta kinevezték Jupp Heynckes helyére, folyamatosak az összehasonlítások a két edző csapata között, és látszólag óriási a különbség. Pedig csak az filozófia más, a stílusjellemzőik megegyeznek: domináns labdabirtoklás, magasra tolt védelem, letámadás, lescsapda. A két edző közötti döntő különbség a kockázatvállalás, amit a filozófiájuk határoz meg.

Heynckes direkt támadójátékot vezetett be: az akciókat gyorsan be kell fejezni, lehetőleg átlövéssel. Két szélsőhátvédjét arra használta, hogy befussák a pálya teljes egészét, tőlük jöttek a beadások, és nagyon erős támogató játékot nyújtottak Robbennek és Ribérynek. Ez lett a védjegyük: az ellenfél szélsővédője ellen kialakított kettő az egy elleni kegyetlen széljáték, mindig az üres területeket, és a kaput támadva.

Guardiolától ez messze áll, sőt első lépéseként azonnal középpályást csinált Lahmból, a világ egyik legjobb szélsővédőjéből. De Rafinhából és főleg Alabából is, mert a szélsőhátvédekkel garantálja a középpályás erőfölényt. Guardiola azonban nem arra használta a dominanciát, hogy minél több és gyorsabb gólhelyzetet alakítson ki, hanem épp ellenkezőleg: így védekezett a Real ellen. A cél az volt, hogy a kapujuktól minél távolabb tartsák meg a labdát, kerülve minden kockázatot, egy az egy elleni párharcot, bármit, amivel a labdavesztést kockáztatják. Ennek érdekében beáldozta Alaba és Rafinha széljátékát. Emellett csak egy dologra fordított kiemelt figyelmet: a labda azonnal visszaszerzésére.

Nem igaz tehát, hogy Guardiola belehal a támadásszervezés szépségébe, épp ellenkezőleg: kinyírja azt. Értelmét tekintve a Bayern labdatartása a Real ellen pont akkora catenaccio volt, mint az Inter megbonthatatlan bekkelése Mourinho alatt. Csak az eszköz más, a cél ugyanaz.

A Bayern 72%-ban birtokolta a labdát a Bernabéuban, ugyanez a Barcelonával általában elég volt a Real ellen. Csakhogy a Bayern – legyen bármennyire jó csapat – kulcspasszokat tekintve nem biztos, hogy felér a Barcához; Götze, Kroos vagy Thiago nem ugyanaz, mint Messi, Iniesta vagy Xavi. És emiatt a Bayern csak a terv egyik felét képes hatékonyan végrehajtani (labdatartás, letámadás), a kulcspasszokra támaszkodó gólszerzés a Real vagy a Dortmund ellen is elmaradt. A képesség persze ott van bennük, de ehhez Guardiolának szabadon kell engednie a játékosok alapvető gyilkos ösztöneit.

Guardiola tulajdonképpen lejátszhatja ugyanazt a meccset a Real ellen, egy különbséggel, ez pedig a széljáték. A Bernabéuban Ancelotti minimum leduplázta, de sokszor letriplázta a Bayern szélsőit, Robbent és Ribéryt. Coentraónak Ramos és Isco segített be, Carvajalnak Pepe és Xabi Alonso. Elsősorban azért tudták ezt megtenni, mert Alaba és Rafinha mindig inkább a kontrák megakadolyázására vagy a középpályás labdatartás biztosítására rendezkedett be, nem arra, hogy a szélsőjük támadójátékát a leghasznosabban segítse. Ribéry és Robben egyedül maradt.

Ezt a jelenséget foglalja össze a lenti videó. A felvezetés a 2012-es BL-döntőről mutatja be Contento és Ribéry párosát. Minden akcióban azt keresték, hogyan tudják az üres területeket támadni, és beadással (Contento) vagy betöréssel (Ribéry) befejezni a támadást.

Guardiola nem ezt akarta. Kialakította a lehetőséget, de aztán a kapuban visszafordult: mindennél fontosabb volt a labdatartás, még pontosabban a labdavesztés megakadályozása. A szélső játékosok lábra passzoltak, nem az üres területre, és labdabirtoklás esetén középpályás szerepeket vettek fel – ha pusztán ezt az egy dolgot feloldja Guardiola, az év meccse jöhet este. Mert a kulcspasszokból labdavesztések lesznek, azokból meg Real-kontrák, azokból meg iszonyat nagy meccs. Főleg, ha azt is nézzük, hogy sérülések meg betegségek miatt Ancelottinak az utóbbi hetek nagy meccsein (BVB-visszavágó, Spanyol Kupa-döntő, BL-elődöntő) egyszer sem kellett eldöntenie, hogy a Bale-Ronaldo páros kedvéért feláldozza a megerősített középpályát.

Ugyanakkor Guardiola legalább annyira pragmatikus, mint Mourinho, és mivel még tulajdonképpen az 1-0 sem rossz eredmény neki, kisebb a valószínűsége, hogy alapjaiban más meccset lássunk, mint Madridban.

És akkor a lényeg: a Bayern München szélsővédőinek szerepe 2012-ben a BL-döntőn vs 2014-es BL-elődöntő a Real Madrid ellen.