NST

Egy kiállításról szól a cím, még pontosabban arról, hogy néhány embert hitt valamiben, amiben hinni érdemes, hogy össze tudnak hozni egy színvonalas dolgot, amivel örömet szerezhetnek másoknak és persze maguknak is. Nem múltba merengés, meg fájdalmas jajkiáltás, csak emlék egy emberről, Kozák Lajos fotóművészről, és egy korról, amikor még tudtunk focizni. Hogy miért tudtunk, és hogy ezzel hol volt a helyünk a világban, arról is szól a kiállítás, amelynek az NST is részese, tartalmi támogatója és klasszikus értelemben vett elvtársa. 

Minden mást megtudhattok ebből a cikkből, reméljük, sokan megnézitek, mi csak ajánlani tudjuk, és ajánljuk is: június 12-től két hónapon keresztül látogatható a Millenáris Parkban. 

Mostantól akkor ránkszakad a vb, és mi is visszatérhetünk oda, ahonnan indultunk. Még tán posztok is lesznek. 

Néhány hete már beharangoztuk a világ legcsodálatosabb futballkönyvét, amit azzal igyekszünk megfejelni, hogy meghívtuk Magyarországra a szerzőt, Jonathan Wilsont, akit gólra törően csak a sportújságírás Zinedine Zidane-jaként tudunk bemutatni. Ennél már csak az jobb hír, hogy el is jön, így hát olvasók, kommentelők, nethuszárok, skalpvadászok, szotyolaárusok, maláj táncoslányok, B-közepek, jegyüzérek, játékosügynökök és önmagukat megnevezni nem kívánó befektetői csoportok jelentkezését várjuk az eseményre; robbanékony családapák és a sarki dühöngő suhancai nálunk egyaránt megtalálják a számításukat. Részletek tovább után, csak serényen, sporttársak, csak serényen!

A Real Madrid 2014-ben végül ismét felért a csúcsra, és megszerezte 10. BEK/BL-győzelmét. Az Atlético majdnem hazaért az egész szezonban látott tökéletes védekezésével, de az utolsó meccsre felélték saját magukat. Különös tragédia mindebben, hogy ha Diego Costa, aki szinte egymaga cipelte eddig a csapatot, nem lép feleslegesen pályára a döntőben, akkor a meccs végén Simeonénak maradt volna egy frissítő/időhúzó cseréje, és talán minden másként alakul. Ehelyett egy másik csere, Marcelo és Isco pályára lépése hozott döntő fordulatot a meccsben.

Annyira szánalmasan kispolgári, hogy most mindenki az Atlétit szopkodja, mert felfedezni véli benne a legkisebb királyfit, aki már félre is libbentette a sárkány bugyiját, és ott fekszik mögötte a lemészárolt királylány. Vagy valami ilyesmi.

Pedig ha a szívünkre tesszük a kezünket, igazából mindannyian azt szeretnénk, ha Ronaldo, Bale és Casillas járja a sámánpogót a tésztaképű Platini díszpáholya előtt. A görögök Eb-győzelmének sem örült a kutya sem, a Monaco és a Leverkusen döntőjére meg nem is emlékszik már senki. Egyszerűen az van, hogy megszoktunk bizonyos arcokat a pódiumon, és ha nem Bujtor István Bud Spencer magyar hangja, már kapcsolunk is el. Kár tagadni.